Sok szó esik arról, milyen a beszoktatás gyerek szemszögből. Sírós, nehéz, gyötrelmes. Neki. Nade mi van az anyukával?

Szerintem egy anyukának beszoktatni a gyermekét egy intézménybe, legyen az bölcsi vagy ovi szintén ugyanolyan sírós, fájós, gyötrelmes. Mert neki is az elengedésről szól. Arról, hogy hagyja a gyermekét önállóvá válni, leválni róla, de ez egyben egy nagyon fájdalmas érzés is, mert már kicsit nem az övé többé, nem tudja már mi történik a pici lányával, fiával nap mint nap a bölcsiben hiszen nincs már ott vele. Nem fogja a kis kezét, nem óvja meg minden konfliktustól, nem tudja megvívni a csatáit helyette. Pedig egy anya megtenné ezt érte, de azért persze jobb, hogy nem teszi meg, mert nem az ő feladata. 

Emlékszem Bogit milyen nehéz volt elengedni. Körülbelül mint a ciciről leszoktatni. Ezt túlzás nélkül állíthatom csak egy anya érti meg, mennyire tud fájni, hogy az a kis "vérszívó piócácska", aki azért sok-sok álmatlan éjszakát okoz az anyukának, most már nem függ tőle. Nem kell neki mindig. Önálló kis lény lett, független, aki képes már alkalmazkodni egy rendhez, szabályokhoz, egy intézményhez is akár és nincs szüksége anyára nap mint nap. És már sokat beszél a bölcsiről, nem és nem csak anya van hanem Enikő néni és Anita néni is van és Andris és Midó és Dorina és Lujza. Barátok vannak és közösség. Ami persze öröm is egyben.

Nehéz, fájdalmas, de egyben kicsit felszabadító és szabadságot visszaadó is. Rettentően kettős, igazán szélsőséges, mint olyan sok minden az anyaságban (talán az apaságban is).

Azt hiszem, azért egy fontos lépcsőfok, az első fokok egyike ami a gyermekünknek meg kell tenni ahhoz, hogy leváljon rólunk, és mi róluk. Nehéz de szükséges folyamat. És végülis mindketten túléljük és profitálunk is belőle hosszú távon.