Én azt szoktam mondani, az izmoknak igenis van emlékezete. Amit elö lehet hívni.

Korábban már írtam itt arról, hogy csaknem 10 évig voltam tagja a Magyar Karateszövetségnek és ezidö alatt fehérröl, zöld öv fokozatig küzdöttem fel magam. Azóta eltelt közel 15 év, de amit ott és akkor tanultam az mélyen belémégett. És itt nem technikákra, gyakorlatokra és fizikai küzdelmekre gondolok.

Sokkal inkább beszélgetésekre, tanításokra. 

Egy jó edzö ugyanis nem csak a testet trenirozza, de a lelket és az elmét is. Igazi sikereket csak akkor érhet el valaki a sportban (de bármi másban is) ha lelkileg is mentálisan is beleteszi a teljesítményt.

Szóval a karateban van egy íratlan szabály - övet sosem dobunk a földre. Mesélek erröl egy kicsit.

Mert az övben lakozik az erö. Ezért az övet tisztelni kell. Tisztelettel bánunk vele, gondosan tesszük el minden egyes edzés után a karate ruhával együtt, és még véletlenül sem dobjuk a földre. 

Megtiszteltetés elöttünk járó karatékától megörökölni az övet. Azt az övet amibe ö - és talán más karatékák is - már oly sok energiát, eröt, edzésórát "raktároztak el". Én sokáig örizgettem az öveimet azok után is hogy már nem jártam edzésre. Mementoként egymás mellett sorakoztak a szekrényben mint egy különleges szivárvány. Valahányszor rájuk néztem mindig eröt sugároztak, eröt adtak. A hozzájuk kapcsolódó emlékek, tanitások, átélt edzések és élmények segítettek továbblépni egy-egy nehéz életszakaszban. A karate technikák gyakorlása pedig sokszor kimozdított mély levertségböl, depresszív állapotból. Elterelte a figyelmem, máshová helyezte a fókuszt.

Hogy miért is írok erröl? Nos ami nekem a karatében a ruha és az öv volt, az most a futásban a futó ruhám és a cipö. A cipö a legfontosabb. 

Tudom hogy a szakemberek által összeállított edzéstervek nem szokták ajánlani a teljes versenytávot elöre lefutni, én mégis mindig ezt tettem. Az volt a mottóm, hogy ha egyszer beleteszem a cipöbe - és az izmokba - azt a bizonyos távot, akkor a versenyen már csak "le kell hívni a memoriából", betölteni mint egy számítógépes programot és elindítani. Hagyni lefutni - mindenféle értelemben. Ha egyszer már benne van a memoriában, akkor a versenyen egészen egyszerüen hagyom hogy a cipöm és az izmaim végigvigyenek a kijelölt úton, a kijelölt távon, a kitüzött célig. 

Hosszú út van mögöttem. Az elmúlt három év nem volt egy sétagalopp. De tegnap végre megéreztem az izmok emlékezetét. Semmi különös , csak a szokásos heti 5 km-et teljesítettem, az idö eredmény sem lett egyéni rekord, de futás közben kétszer-háromszor néhány pillanatra megéreztem, ahogy az izmaim emlékei elöjönnek, és szinte erölködés nélkül repítenek. Ezek egyelöre pillanatok. Mint az emlékbetörések, Mint egy dejavu. Innen böven van még hová fejlödni. Mégis - elmondhatatlanul jó érzés. Felemelö. Eröt adó. Reményt adó. Hogy igenis van még bennem spiritusz. A betegség nem vett el mindent. A mélyben még ott szunnyadnak az emlékek az izmokban, és fel lehet ébreszteni öket. 

Nem, nem fogok ajtóstól rontani a házba. Szépen, óvatosan kedvesen fogom ébresztgetni, elöhívni ezeket az emlékeket. Hogy még sokáig kísérjenek az úton.