Az utolsó hat nap... Elérkezett az indulás napja. Nekikezdek az utolsó 122 km-nek. Izgatottan érkeztem 15 perccel a vonat indulása előtt a Keleti pályaudvar peronjára, de meglepetésemre a pályaudvaron káosz uralkodott. Alig egy-két járat vágányszáma volt kiírva. Az emberek ott tébláboltak a kijelző alatt, várva, hogy időben megérkezik az információ, merre is menjenek. Néhány perc múlva én is megindultam a kettes vágány felé, majd felszálltam kivételesen extra könnyű hátizsákommal a szerelvényre.

Ezúttal teszteltem magam, hogy tudok minél kevesebb holmival túrázni. A 20 literes hátizsákomba pakoltam hat napi életem. Csak két váltás ruhát és a legszükségesebb dolgokat pakoltam bele. Majd mosok a szálláson és mivel meleg ígérkezett, nem kellett ugyebár vastag ruha, amit pakoltam, az is kis helyen elfér, jobbára könnyen száradó technikai ruhák és szobapapucs. Némi pipere, naptej, szúnyogriasztó és az igazoló füzet. No meg persze kétszer egy liter víz, amik a külső zsebekben kaptak helyet kétoldalt. Út közben lesz lehetőség töltekezni, nem kell több. Jó idő ígérkezett, így az esőkabát is otthon maradhatott, nem foglalt helyet a táskában. 7,7 kg. Ez eddig a rekordom. Nem lesz nehéz dolgom, gondoltam. Csak ez az a túra, amikor semmi nem úgy alakult, ahogy azt elterveztem. Semmi.

Helyet foglaltam a vonaton és pár perc múlva el is indult velem a mozdony, repítve az utolsó napok kezdete felé.

11 órakor az encsi vasútállomás betonján indultam az aluljáró felé, ahol legutóbb abbahagytam a túrát. Egy hónapja. Egy hónapja vártam ezt a pillanatot, hogy megérkezzek a Zemplén kapujába és imádott hegységem ölelő dombjai közé vethessem magam. A Nap ragyogóan sütött, én pedig megkezdtem hatnapos túrámat. Első napra a hosszú utazás miatt nem terveztem sokat, csak Boldogkőváraljáig menni, ahol úgyis a várnézéssel megy majd el a délután. Bár már többször jártam ott, sokadszor sem akartam kihagyni. A Zemplén, az ő várai és panorámái az én szívem csücske, ahová akárhányszor képes vagyok visszamenni.

Aszfalton hagytam el a várost és haladtam Gibárt felé, ahol majd a Hernád fölött átkelve hivatalosan is a Zempléni-hegység területére lépek. Menet közben az útmenti fák között az előttem tornyosuló hegyek vonulatain legeltettem szememet. Csodálatos érzés volt szabadnak lenni. Jókedvűen lépkedtem az úton, a gyér forgalom megengedte, hogy kényelmesen haladjak és ne kelljen sűrűn félreugrálnom az autók mellől.

A gibárti pecséthez némi kitérőt kellett tennem, mivel a vízmű kerítésén található az eszköz. Ez persze csöppet sem szegte kedvemet, de sajnos a műemlék vízerőművet csak kívülről tudtam megkukkantani. Talán előre kellett volna bejelentkezni, nem tudom, nem jártam utána, én inkább minél előbb a hegyek közé akartam kerülni.

Folyt. köv.