Egy keskeny mezőn átérve fenyvesbe érkeztem. Ekkor már hétágra sütött a Nap. Gyönyörű szakasz volt ez. A lelkemnek pedig igazán jólesett végre a napsütés. A terep ugyan nem lett könnyebb semmivel, de a lelkem igen. Rövidesen megérkeztem Derenk romfalujába.
Derenk a közeli Szádvár uradalmának része volt, ma hivatalosan Szögligethez tartozik. A magyarországi lengyelek emlékhelye. A középkori eredetű település népessége a török hódoltság, illetve a Rákóczi-szabadságharc idején jócskán megcsappant, azonban a 1711-es pestisjárvány következtében teljesen elnéptelenedett. Néhány évvel később szepességi gorál jobbágyokkal telepítették be újra a falut. Trianon után a derenkiek választhattak, hogy Csehszlovákiához vagy Magyarországhoz akarnak-e tartozni, ők pedig ez utóbbit választották. 1938-ban Horthy vadászterületet akart itt létrehozni, ezzel megkezdte a falubeliek kitelepítését. 1943-ra megszűnt létezni a település, templomát, épületeit lebontották. Ma már csak az iskola épülete, egy romos istálló, a templom helyén épült kicsiny kápolna és a temető őrzi Derenk lakóinak emlékét.
Pecsételés után fölkaptattam az ajtó nélküli, ablaktalan iskolaépülethez, melyben kiállítás mutatja be az egykoron itt lakók történetét. Megnéztem még a kis kápolnát és a romos istállót is. Az út mentén fejfák jelölik a házak helyeit, rajtuk néhai tulajdonosuk neve, illetve, hogy mikor és hová lettek kitelepítve.
A természet újabb fejtörő elé állított. Az út egy, az előbbinél is vizenyősebb területen vezetett át. Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint Szelcepusztánál. Az úton állt a víz, körülötte a zsombékosban még inkább. Teljesen esélytelen volt benne próbálkozni, így hát maradt a makadámút. Megálltam, gondolkodtam, nézelődtem, merre, hová lehetne lépni, végül arra jutottam, ha nagyon gyorsan, szinte futva kelek át rajta, akkor a víz rövidebb ideig érné a lábam. Kb. 10 méter. Tíz hosszú lépés. Szinte repülve tettem meg az utat, de így sem úsztam meg teljesen. Nem is lehetett ezt. Szemből egy pár fős fiúcsapat érkezett. Elhaladtunk egymás mellett, majd mikor visszanéztem, láttam, hogy ők is tanakodnak, bár korántsem annyit, mint én, mert mire újból hátra fordultam, már túljutottak rajta.
Folyt. köv.
