Hétfő reggel csak egy kicsit esett az eső, ám csupán 3 fokot mutatott a hőmérő, ennek ellenére nekivágtunk az aznapra tervezett 30 km-nek. Egészen picit izgultam emiatt, hisz ekkora távot (ami papíron ennyi, nem amennyit még hozzáteszek önszorgalomból) nem mentem soha nagy hátizsákkal, pláne úgy, hogy több mint 1000 méter szintemelkedés van benne.

De bíztam a legjobbakban és pozitívan álltam a dolgokhoz. Kis eső nem eső, az az erdőben úgysem érződik annyira, amúgy meg mindent el kell egyszer kezdeni. Esőkabát van, kaja van, mi kell még? Mondjuk egy kamásli nem ártott volna, de arra már nem volt eszem.

Mályinkán keresztül vágva már a faluban emelkedni kezdett. Egy kis csermelyen ugráltunk át, majd sáros ösvényen tapostunk mind följebb. Hamarosan elértük a Begyeleg-kilátó ráccsal lezárt tornyát. Csak a lábától akadt némi korlátozott, de azért élvezhető panoráma a felhős tájra, abban viszont kiélvezkedtünk. Aztán gyorsan eltüntettem magamról egy réteg ruhát, mivel úgyis fölfelé menetelünk, fázni nem fogok. Így is még három réteg melegített a poncsó alatt, plusz a táska, ami már csak púp volt a hátamon. Innen egy csöppnyi aszfaltos gyaloglást követően bevettük magunkat az erdőbe. De sajnos itt is esett és egyre jobban esett. Persze a visszafordulás lehetősége eszünkbe sem jutott, annyira nem volt vészes a helyzet.

A felhők bemerészkedtek a fák közé, egészen mesébe illő hangulatot teremtve. Jól kivehetően látszott, ahogy a meredek hegyoldalon kúsznak fel a fellegek, beszippantva a rengeteggel együtt bennünket is. Mióta tavaly ősszel sikerült egy ilyen napon túráznom, azóta egészen beleszerelmesedtem a ködös erdőkbe. Olyan csöndes és megnyugtató, hogy egyszer mindenkit bezavarnék egy ilyen helyre, hogy lecsillapíthassa zakatoló elméjét. Kényelmesen, de tempósan lépkedtünk, az erdő pedig folyamatosan változott, ahogy haladtunk. Sziklák, patakok, kidőlt fák, kanyargós ösvények, a természet nem engedte, hogy lankadjon a figyelmünk. A szűnni nem akaró eső ellenére élvezetes volt menni. Persze figyelni kellett, hogy hová lépünk, de ezen a szakaszon még elég könnyedén lehetett közlekedni, tudtam másfelé is koncentrálni.

Útirány jelző táblák elég sűrűn kaptak helyet, ugyanis úgy 100 méterenként találkoztunk eggyel. Ez már inkább zavaró volt, mert minduntalan azt konstatáltuk, hogy csak 100 métert haladtunk és az ugyebár nem olyan sok, még függőlegesen sem, nemhogy vízszintesen vagy alig emelkedve.

Aránylag széles, avarral borított ösvényen jártunk. Józsi sokszor jó kis előnyre tett szert, amíg én a túra megörökítésével bíbelődtem az esőben. Az út kezdett egyre meredekebben ívelni fölfelé, ennek köszönhetően pedig helyenként csúszósabbá vált a terep. A dédesi várhoz vezető útelágazáshoz érkezve elindultunk a vár felé, de kb. 50 méter megtétele után visszafogtam Józsit és rákérdeztem, hogy mindenképpen fel akarunk-e menni a várhoz. Pár órával ezelőtt még mindenáron ragaszkodtam hozzá, de új elméletem szerint a romokhoz vezető 1,5-2 km-es oda-vissza kitérőt nem biztos, hogy a legjobb ötlet lenne éppen most megtenni. A kilátás úgyis a nullával lenne egyenlő, a vár nyílt terepen van, tehát fotózni se nagyon tudnánk anélkül, hogy ne ázzon el minden kütyünk, talán érdemes volna inkább máskor célba venni. Úgyis hosszú út áll még előttünk, és ha ilyen marad az idő (márpedig nem tűnt úgy, hogy javulna a helyzet), csak ront az élményen, ha nem engedünk a 21-ből. Észérveimet kettő igen szavazattal, nulla ellenében elfogadva megindultunk visszafelé a kék jelzés irányába, s folytattuk utunkat.

Folyt. köv.