Egy kicsit nyúzottan és hátfájósan ébredtem reggel, ugyanis az ágy nekem egy kicsit puha volt, ráadásul az is nyomott a hangulatomon, hogy éjjel egy órától úgy hajnal 4-ig osztrák vadászok társalogtak nem túl halkan az épületben és bár nem viselkedtek bosszantóan, mégis többek számára zavaró volt a jelenlétük.
A házigazda meg is kérdezte tőlünk reggelinél, hogy tudtunk-e pihenni, mire mondtam, hogy nem sokat, Trixi viszont úgy aludt, mint a tök. A reggeli ellentételezte az eseményeket, ugyanis mesés szarvas kolbász és valamilyen főtt füstölt sonka volt kirakva, hozzá ropogós kenyér adódott, zöldségekkel. Olyan finom volt, hogy mind a 4 nap ezt ettem. Isteni habos kávéval koronáztuk meg a reggelit, majd összekészülődtünk és lesétáltunk a buszmegállóhoz. Útközben a pékségben vettünk magunknak ebédre valót, majd a rétesboltban Trixi tepertős pogácsát, én pedig egy kis diós kiflit, nehogy éhen maradjunk. Ismét buszra szálltunk, ezúttal Ötvösig mentünk a busszal.
Ötvösnél a megállóban egy középkorú házaspárral elegyedtünk szóba, ők is kéktúráztak, de egyikőnk sem tudta, merre kéne elindulnunk, ez a rész még kiesik a kék útvonalából. A házaspár kijelölt magának egy irányt és tempósan elkezdtek arra gyalogolni. Mi is megindultunk arra, de a telefonomon lévő alkalmazás azt mutatta, hogy inkább távolodunk az útvonaltól, mintsem közeledünk, így visszavonulót fújtam magunknak és elindultunk az ellenkező irányba. A házaspár ekkor már eltűnt a szemünk elől, így nem tudtunk nekik szólni, hogy valószínűleg rossz irányba tartanak. A helyes út is meglett, s kb. 800 méternyit kellett gyalogolnunk az aszfalton, hogy rátérjünk a kéktúra útvonalára és elérjük az ötvösi pecsételő helyet. A forgalom igazán nem volt nagy és gyorsan be is tértünk az erdőbe, ahol egy tölgyfára felszerelve találtuk meg a bélyegzőt.
A fa mellett a megfáradt vándoroknak egy autóülés volt kitéve, ami szebb napokat is látott már. Tovább gyalogolva az erdőben ismét kisebb-nagyobb tócsákat kellett kerülgetnünk, melyek tele voltak élettel. Az ebihalaktól kezdve a vergődve fuldokló lepkéig minden volt bennük. Hamarosan egy kiránduló családdal találkoztunk. Az anyuka közölte, hogy nemrég találkoztak egy házaspárral és a férfi mondta nekik, hogy nemsokára két lány is jönni fog. Ezek szerint jól megelőzött minket az eltévedt pár.
Rövidesen egy gabonamező szélén vitt tovább hosszan az utunk, végig a tűző napon. A szél kellemesen lengedezett, enyhítve a hőérzetünkön. A távolban előttünk az el(nem)tévedt házaspárt láttuk meg, akiket utol is értünk, ismét nagyot köszönve egymásra. Nem sokkal később kereszteztük a műutat és tovább indultunk a túloldalon, de hamar feltűnt, hogy itt nincs sehol egy jelzés. Mint kiderült, az aszfalton kellett volna tovább menetelnünk, persze jelzés nem volt sehova sem fölfestve (mondjuk óriásbokrokon úgyis nehezen lenne észrevehető). Csak a Fenyősi-patakot átívelő híd korlátján találtuk meg a jelzést, amit messziről egyáltalán nem látni. Nem tudom, hogy aki telefonos alkalmazás nélkül ered útnak, azok vajon meddig tekergőznek ilyen helyzetben, mire megtalálják a helyes utat… Innen már nem volt messze a Marcal folyó partján fekvő Kisvásárhely, ahol a pecsétet a haranglábra fölszerelve találtuk.
Szemközt a falubeliek ücsörögtek a padon, miközben jól szemügyre vettek bennünket. A következő 3 órában biztos megvolt a beszédtémájuk, bár valószínűleg naponta látnak pecsételő túrázókat. A falunak van egy kéktúra vendégháza is, bár ez bázisnak nem túl alkalmas, legfeljebb annak jó, aki csak egy éjszakát szeretne itt tölteni és cipeli a hátán az egész életét. A közlekedés innen nem a legoptimálisabb. Ezen a folyamatosan elnéptelenedő kis településen valóban a régi falusi élet zajlik, akik még itt élnek, azok a mezőgazdaságból élnek.
A falut elhagyva egy nagyon rövid erdei szakasz következett, majd az erdő szélén haladtunk tovább, folyamatosan tócsákat kerülgetve. Itt is akadt olyan, ami előtt meg kellett állnunk szemügyre venni a lehetőségeket, hogy melyik bozótba esne jobban bemászni, hogy meg tudjuk kerülni a szélesen terpeszkedő pocsolyát. Ezt a pár száz méteres szakaszt is leküzdve kiértünk a 7328-as útra, ami innen nyílegyenesen vitt minket a kb. 3 km-re lévő Sümeg felé.
Szemközt a távolban a vár látványa késztetett bennünket tempós gyaloglásra. Kis idő múlva meg is érkeztünk a vasútállomásra, ahol megörökítésre került a pecsételés magasztos pillanata. Pár percet pihentünk az állomás padján, aztán célba vettük a várat, hogy még kényelmesen legyen időnk végigjárni.
A hegytetőre épült középkori vár az 1260-as években kezdett épülni. Az Anjou királyok idején jelentős bővítésekre került sor, ami folytatódott a XV. században is. A törökvész ideje alatt a püspökség a várban húzta meg magát, ekkor bástyákkal erősítették meg a várat, majd a XVII. században püspöki székhellyé avatták. Tovább erősítették az épületet, majd az 1700-as évek elején hanyatlani kezdett a sorsa. A Rákóczi szabadságharc után felgyújtották, majd sorsára hagyták. A vár feltárását és helyreállítását 1957-ben kezdték meg, ám mindez nem volt elég. 1988-ra élet- és balesetveszélyes állapotba került. A Sümegi Tanács a vár üzemeltetéséhez magánszemélyt keresett. A jelentkező család 1989-ben megkezdte a romok eltakarítását és a felújítási munkálatokat. Ennek, valamint a várban látható kiállításoknak és a megrendezett programoknak köszönhetően újra fénykorát éli Sümeg ezen pazar látványossága.
Természetesen minden négyzetméterét megnéztük a várnak, szieszta gyanánt pedig beültünk az Öreg Kapitány borozójába, ahol – szokásunkhoz híven – egy habos kávé és egy pohár bor segített tovább lazulni. A bor üresedő gyomrunkban fokozottan dolgozott, s egészen a fejünkig kúszott, szóval pár percig nem volt teljesen egyenes a járásom. Utána is érződött még az alkohol gátlásoldó hatása, ugyanis a hordón lovaglást (vagy inkább leborulást) kipróbáló férfit (akit asszonya buzdított a feladat végrehajtására, nyilván azért, hogy bemutathassa néki rátermettségét) úgy kiröhögtünk, hogy ők is visítva nevettek velünk. Ezután bámészkodtunk még egy kicsit, felmentünk a fellegvárba és bekukkantottunk a börtönbe is, majd szép lassan lecsordogáltunk a parkoló felé, végül ismét fel a szállásra.
Este kiültünk a teraszra, hogy megnézzük kivilágítva is a várat. Szállásadónk kávéval, teával kínált bennünket, mi azonban nem kértünk estére már semmit, ő mégis hozott egy kis epret, ami nagyon kedves volt tőle és valóban jól is esett. Ahogy sötétedett, kezdett egyre hűvösebb lenni, s végül az ekkorra már vacogó Trixi hálásan elfogadta a forró teát.
Lépések száma: 27181, megtett távolság: 17,36 km, átlagsebesség: 4,61 km/h, elégetett energia: 1186 kcal
