A szerelem és a szerelmi házasság a kora újkori Európában, így Magyarországon és Franciaországban is, teljesen szokatlannak, tiltott és elítélendő dolognak számítottak. A hitbuzgók szerint „csakis az isteni szeretettől lángolhatunk”. A párkapcsolatokat – különösen a főúri és a királyi udvarokban – nem a szerelem határozta meg, hanem az érzelemmentes, rideg számításon, társadalmi/politikai alkun alapuló családi-dinasztikus, politikai-hatalmi, vagyoni vagy egyéb érdek. A szerelmi házasságot alapvető tévedésnek tartották, amelyet „rosszul és vak szenvedélyből kötöttek”. A szerelmeseknek tehát, ha nagyon eltökéltek voltak, kényszer szülte megoldásokhoz kellett folyamodniuk. Kiss László legújabb bejegyzése a XVII. századi szerelem hátterét vizsgálja, de nem csak francia példák segítségével.
A szerelmi érzés káros és elítélendő
Napjainkban természetesen már a szerelmi házasság számít, bármeddig tartson is, „a házasság”-nak, bár tagadhatatlan, hogy időnként vannak érdekházasságok, vagy rangon aluli házasságok is. Ez utóbbiak kapcsán gondoljunk csak például az angol/brit uralkodócsalád kisebb-nagyobb szerelmi/házassági botrányaira. A szerelemből kötött rangon aluli házasság egyik kiemelkedő példája volt VIII. Eduárdnak/Edwardnak, az angol/brit történelem legrövidebb ideig uralkodó királyának (1936.01.20–1936.12.11) az esete. Miután fülig belehabarodott egy amerikai (férjes, majd elvált) asszonyba, a szerelemtől elvakulva, teljesen rendhagyó módon, lemondott a trónjáról! (Kár volt, mert a csapodár feleség hamarosan őt is megcsalta.)
A lemondott VIII. Edward és amerikai felesége
A 16–18. századi királyi udvarok történetében még kivételesebbnek számított Mária Terézia (1740–1780) – állítólagos – szerelmi házassága 1736-ban. Ráadásul ez rangon alulinak is minősült, hiszen a házasságkötéskor Lotaringiai Ferenc István „csak” Lotaringia hercege volt, Mária Terézia viszont – a Pragmatica Sanctio értelmében – a nagy múltú Habsburg-dinasztia hatalmas birodalmának a trón-várományosa.
Mária Terézia és férje, Lotaringiai Ferenc István
Az akár csecsemőkorú (vagy meg sem született!) királyi hercegnők és hercegek – az alsóbb rendűek gyermekeihez hasonlóan – puszta eszközei, áldozatai, engedelmes megvalósítói voltak a fejük felett, sokszor ellenükre meghozott, de a családnak/dinasztiának előnyös, többnyire házassági szerződésekbe foglalt érdekházasságoknak. Mária Terézia ezt világosan meg is fogalmazta, amikor Mária Jozefa nevű lányának feleségül kellett menni egy nápolyi Bourbonhoz: „Jozefára úgy tekintek, mint a politika áldozatára, és ha teljesíti a házastársával és Istennel szembeni kötelességét, meg leszek elégedve”.
De mi is a szerelem? „A szerelmet nehéz meghatározni” – írta La Rochefoucauld (17. századi herceg, moralista). Annyi azért elmondható, hogy a szerelem nem más, mint „a lélekben uralomvágy, az agyban rokonszenv, testünkben pedig csak lappangó és gyöngéd vágyakozás, hogy sok rejtelmeskedés után birtokoljuk azt, akit szeretünk”. Ez a megközelítés szép ugyan, de meglehetősen elvont. Köszönő viszonyban sincs a XVII. század eleji Franciaország durva erkölcsi valóságával. Az őszinte szerelemhez, majd a házassághoz – mai szemmel nézve, kis leegyszerűsítéssel – két, egymást megismerő, elfogadó és egymás iránt mély vonzalmat érző fél szükséges. Ezen az érzelmi (és értelmi) kapcsolaton alapul(hat) a testi szerelem. Ez a fajta érzelmi kapcsolat viszont szinte teljesen ismeretlen volt a kora újkori Franciaországban (és Európában is).
A szerelmet és a házasságot ugyanis nem az egyéni érzelem határozta meg hajdanán. „Az egyén nem számított: a család volt a legfőbb és a legelső” – írta a francia történész-könyvtáros. Az uralkodóházak frigyeit sem a szerelem szabályozta. Erről álmodni sem lehetett. Jól ismert XIV. Lajos (1643–1715) esete, aki 20 (más források szerint 18) éves korában igaz szerelemre gyulladt Jules Mazarin unokahúga, a csúnyácska Marie Mancini iránt. Mégis az államminiszter volt az első (pedig érdekében állhatott rokoni kapcsolatba kerülni a francia Bourbon-dinasztiával), aki – más főméltóságokhoz hasonlóan – hevesen tiltakozott egy ilyen házasság ellen, mondván: az ifjú uralkodónak a régi ellenség, a szomszédos Spanyolország uralkodójának a leányát, Mária Terézia infánsnőt kell elvennie. Így is történt.
XIV. Lajos fiatalkori szerelme (Marie Mancini) és felesége (Mária Terézia)
Mazarin nem véletlenül tanította őt – az etatizmus (vagyis az állam és az államérdek mindenhatósága) szellemében – már korábban arra, hogy az uralkodó magánügyeit mindig alá kell rendelni az állam, illetve a dinasztia érdekeinek.
A szerelmi, ráadásul rangon aluli házasságokra az egyszerű francia parasztok ugyanolyan érzékenyek voltak, mint a polgárok, nemesek, arisztokraták vagy a királyi család tagjai. Ugyanazt vallották, amit a párizsiak 1714-ben meg is énekeltek:
„Akikhez tartozol, azokhoz kösd magad,
Kiknek szakmája ugyanaz…”
Faluhelyen az apák gyakran ostorral verték ki a szerelmi érzést fiuk vagy lányuk fejéből, főleg ha az rangon aluli házasságot eredményezett volna. Egy korabeli francia regényben egy gazdag péknek a városban inaskodó, libériába (vagyis díszes, zsinóros ruhába) bújtatott fia el akarta venni egy parasztgazda lányát. A gazda azzal utasította vissza, hogy: mi parasztok, akik egymásnál vállalunk szolgálatot, „nem szíveljük és nagyon lenézzük a libériát; utolsó dolognak tekintjük a lakájrokonsággal való megtiszteltetést". Egy másik, atyai jogát ugyancsak érvényesítő apa szerelmes fia házassági akaratával szemben döntött. Az engedelmes fiú fájó szívvel ugyan, de alávetette magát atyja akaratának. Ő pedig ezekkel a szavakkal vigasztalta: „Igen, szegény fiam, a jó Isten látja, hogy arra szánod magad, ami atyádnak kedves. Ő is jóvá fogja hagyni az áldásomat.” Corneille komédiája a szerelmes lányok reménytelen helyzetét is megörökítette.
Clarisse: Vágyaim atyám kényétől függnek.
Lucrèce: Egy leánynak dolga az engedelem.”
Előzetes ismeretségen alapuló szerelemről tehát szó se nagyon eshetett a 17. században, hiszen a jegyesek a házasságkötés előtt csak a legritkább esetben találkoz(hat)tak. A házastársi szerelem pedig – írta a néhány éve elhunyt francia történésznő –, „ha olykor megszületik ezekben az előre kitervelt házasságokban, megbotránkoztató, már-már szégyenletes érzésnek tűnik.” Ennek példája Madame de Lafayette „Clèves hercegnő” című, névtelenül publikált regénye (1678), amelyben a herceg csak közvetlenül a halála előtt vallotta meg a feleségének, hogy világéletében szenvedélyesen szerette. Azért csak a legutolsó pillanatban szánta rá magát erre, „nehogy terhére legyek, vagy elveszítsem becsülését férjhez nem illő magatartásommal”. (A kiemelés tőlem – K. L.)
A testi szerelem durva és egyoldalú
A 17. század eleji Franciaországban, de máshol is Európában, a szerelmi házasság tehát valóságos fehér hollónak számított. Nem úgy, mint a – legtöbbször erőszakos, csak az egyik fél kielégülését szolgáló – testi „szerelem”. Ennek elszenvedői többnyire a lányok és a nők, illetve a férjes asszonyok voltak. A főúri társadalomban (is) durva, szemérmetlen erkölcsök uralkodtak. Nem állítható ugyan – olvasható egy 17. századi szerelemről szóló könyvben –, hogy „ez a kezdődő XVII. század megcsúfolja a szemérmet; egyszerűen csak nem ismeri”. Teljesen természetesnek számított például, hogy Sully herceg, IV. Henrik (1589–1610) „pénzügyminisztere”, miközben egész háznépe szeme láttára fenekelte el serdülő leányát, egyben azt is ellenőrizte, hogy lesz-e majd mivel kielégítenie a férjét. A 17. század közepéig az előkelő francia hölgyeket gyakran nem komornák, hanem komornyikok öltöztették és fésülték. Pedig a férjeiknek tudniuk kellett, hogy hitveseik időnként a szolgák (akiket egyébként nem vettek emberszámba) férfiasságát is igénybe vették. A szemérmes XIII. Lajos (1610–1643) sem vette zokon, pedig táncolt az „Apolló” című balettelőadáson, hogy az egyik (kéményseprőt játszó) nemes ilyen szavakkal fordult a szépnem felé:
Híjjatok meg – talán biz
Lelek egy-két likat, mely
Csupán kotrásra vár. (Timár György fordítása)
A XVII. század elején/első felében tobzódtak azok a trágársággal teli, dévaj, sikamlós francia „irodalmak”, amelyekben a nők csupán az élvezeti cikk szerepét játszották! „A nők túlnyomó része – így a francia történésznő – a XVII. század elején beletörődött elnyomatásába, alárendeltségébe. Valóban csak annyi szabadságot igényeltek, hogy csecsebecséket vásárolhassanak, bálba vagy sétára mehessenek, látogatókat fogadhassanak, és társaságba járjanak.”
Szöktetés, titkos házasság, hatósági felmentés
Ebben a fent felvázolt, szinte reménytelen helyzetben mit tehettek hát a szerelmesek? Választhatták az öngyilkosságot vagy a lányszöktetést. Ez utóbbira főleg akkor került sor, ha – a kor főúri szokásai szerint, a szemérmet megőrizendő – a férjhez adandó leányt egy időre kolostorba zárták, esetleg szigorú szülői felügyelet alatt egyfajta „házi őrizet”-be helyezték.
A (jelképes) halálbüntetéssel való fenyegetés ellenére a 17–18. században igen gyakoriak voltak a leányszöktetések. Miután a szerelmes ifjú előkészítette azt, egyedül vagy barátai segítségével, olykor valóságos ostrom árán, elrabolta/kiszabadította imádott kedvesét. A későbbi II. József első felesége, Izabella Bourbon–pármai hercegnő és spanyol szerelmese is szök(tet)ést terveztek, amikor megtudták, hogy a dinasztikus érdek Bécsbe fogja kényszeríteni. A tervről azonban értesült az eltökélt apa. Így éjjel, a megbeszélt helyen nem Izabella várta a spanyol lovagot, hanem a felbérelt gyilkosok. Másnap reggel az apa közölte megmásíthatatlan akaratát. Még aznap megtörtént a gyűrűváltás.
A leendő II. József első felesége (1760–1763), a szép Bourbon–pármai Izabella
Az egyházi hatóságok és a parlamentek tilalmai ellenére a 17. században szaporodóban voltak a titkos házasságok is. Ezeket késő éjszaka (többnyire éjfél tájban), tanúk nélkül vagy néhány beavatott jelenlétében, pap vagy jegyző előtt kötötték. Ha az ilyen házasságkötést konszummáció (elhálás) is követte, teljesen törvényesnek és felbonthatatlannak számított. XIV. Lajos a felesége halála (1683) után, valószínűleg 1684 nyarán, szintén titkos házasságra lépett akkori szeretőjével, a királyi gyermekek nevelőnőjével, az özvegy Mme de Maintenon-nal. Az udvari pletykák szerint az esküvőn csak egy pap és Louvois miniszter voltak jelen. Ezt követően a pár ún. morganatikus házasságban élt. Vagyis a frigyüket a nyilvánosság előtt nem ismerték el, és a „második feleségnek” nem lehettek királynéi jogai.
A szerelmes fiatalok számára, beleértve az alacsonyabb rendűeket is, volt még egy végső menedék: a szüleiktől magasabb tekintélyekhez (a parlamentekhez, a magas rangú tisztviselőkhöz, végső soron pedig a királyhoz, mint a családok fejéhez) való fordulás. Mind a háromnak joga volt – bizonyos feltételek teljesülése esetén – a szülők gyerekekre vonatkozó házassági ígéreteit megszüntetni, a kolostorba zárt leányt kiszabadítani, és szíve választottjához feleségül adni. IV. Henrik és XIV. Lajos a szerelmesek különösen nagy védelmezői voltak.
Kiss László
A téma néhány felhasznált irodalma:
Claude Dulong: A szerelem a XVII. században. Gondolat, Bp. 1974.
F. Funck-Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.
Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.
A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver, Bp. 1995.
