Az 1938. november 2-án a Belvedere-palotában aláírt első bécsi döntés – etnikai nyelvi szempontokat figyelembe véve – egyesítette Magyarországgal az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés értelmében elcsatolt felvidéki területek egy jelentős részét. A Magyarországnak ítélt területek átvételét a magyar honvédség alakulatai 1938. november 5. és 11. között bonyolították le. Tekintettel arra, hogy az első bécsi döntés mind az anyaországi, mind a visszacsatolt területeken a magyar ajkú lakosság euforikus hangulatát váltotta ki, a katonai bevonulások pompás külsőségek között zajlottak, melynek csúcspontjait Horthy Miklós kormányzó november 6-i komáromi és november 11-i kassai bevonulásai jelentették. A szimbolikus eseményeket követően, az ünnepi hangulat elcsendesedésével hamar világossá vált, hogy a mindennapi élet megindítása során a magyar kormány és a felvidéki lakosság is komoly megoldandó problémákkal nézett szembe. Budapest legsürgetőbb feladatának a felvidéki területsáv Magyarország jogrendjébe való minél előbbi beillesztése számított, melynek során kiemelt helyen kezelte a közigazgatás kérdését.
Horthy Miklós komáromi bevonulása
1938 novemberétől az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti megállapodásig – mely elrendelte a magyar csapatok és hivatalnokok 1937. december 31-én fennállott határok mögé való visszavonását – a felvidéki közigazgatást működésének jellege szerint három önállóan is értelmezhető periódusra lehet osztani. Az első szakaszt az 1938. november 5. és december 22. közé datálható katonai közigazgatás, a másodikat az 1938. december 22. és 1944. október 30. között működő polgári közigazgatás, a harmadikat az 1944. október 30-tól az 1945 első negyedévéig működő hadműveleti közigazgatás jelentette. Az első katonai periódust és a működését pedig Weis István (1889–1973), a korszak neves szociológusa, egyetemi tanára által megfogalmazott kritika alapján is ismertetjük.
Weis István mellszobra
Annak ellenére, hogy a két világháború között a magyar vezetés külpolitikai tevékenységét a trianoni határok revíziójának elérése mozgatta, a kormányzat csak akkor kezdett el komolyan foglalkozni a gyakorlati megvalósítás kérdésével, mikor az 1938 szeptemberében kiéleződött szudétanémet válság idején elérhető közelségbe kerül a vágyott határmódosítás lehetősége. A kései reakcióra az lehet a magyarázat, hogy sokáig nem lehetett tudni a majdan Magyarországhoz csatolt területek mértékét, így egy konkrét tervezet kidolgozása is nehézkessé vált. Mikor sürgetővé vált az integráció lépéseinek meghatározása a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács 1938. október 4-én úgy határozott, hogy egy esetleges területgyarapodás alkalmával a visszacsatolt részeken a polgári közigazgatás bevezetését megelőzően átmeneti katonai igazgatást állítanak fel, melynek legfontosabb feladata az átmeneti periódus áthidalása, a polgári közigazgatás minél előbbi bevezetésének előkészítése volt. Ezt megelőzően azonban a magyar vezetés körében nem volt egyetértés arról, hogy egy esetleges országgyarapodás esetén szükséges-e felállítása, csupán arról volt egyező álláspont, hogy a végleges közigazgatási rendszer bevezetését egy átmeneti időszaknak kell megelőznie. A Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntése alapján – ami tükrözte Imrédy Béla miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter álláspontját is – végül az első bécsi döntést követően a Magyarországnak ítélt felvidéki területsávon felállt a katonai közigazgatás rendszere, melynek élén a vezérkar főnöke Werth Henrik és a mellé kirendelt kormánybiztos Jaross Andor állt.
Az ideglenes katonai közigazgatás megszervezése 1938. november közepére befejeződött. Az Imrédy Béla által jegyzett, a polgári közigazgatást bevezető 9.330/1938. számú miniszterelnöki rendelet decemberi kiadásáig, ennek keretei szabták meg a hivatali mindennapokat a Felvidéken. Az ideiglenes közigazgatást három szinten szervezték meg: az elsőt a járási/városi katonai parancsnokságok, a másodikat a hadtestparancsnokságok polgári osztályai és végül a harmadikat a vezérkari főnökség jelentette. A rendszer legnagyobb működésbeli problémáját a hadseregben megszokott merev hierarchikus gondolkodás jelentette, ami azzal járt, hogy a járási/városi parancsnokok olyan esetekben is felsőbb utasításhoz folyamodtak, amikor eljárhattak volna saját hatáskörben is. Mindez jelentősen megnövelte az ügyintézés idejét, egy 1939 novemberében keltezett jelentés szerint „a visszacsatolt területen még 11 hónapnyi magyar uralom után is vannak elintézetlen ügyek, mint például: állampolgársági, iparigazolványi ügyek, bankok, takarékpénztárak, betegsegélyezők, villanygyár átvétele”. Mindez arra utal, hogy az 1938 decemberében bevezetett polgári közigazgatás számos olyan befejezetlen esetet örökölt, amit már az ideiglenes katonai közigazgatás is lezárhatott volna.
Az ügymenetek gyors lefolytatását nagymértékben hátráltatta a megfelelő tisztviselők hiánya is, ugyanis a visszacsatolt területek csehszlovák kiürítése során a vezető beosztású tisztviselők kevés kivétellel elhagyták állomáshelyeiket. A helyzetet jól példázza a komáromi pénzügyőrség 56 tisztviselőjének esete, akik közül mindössze az egyetlen magyar származású maradt hivatali helyén a kiürítések után. A kialakult helyzeten az is rontott, hogy a bevonuló magyar katonai hatóságok azokat a hátramaradt tisztviselőket is kiutasították, akiket a csehszlovák kormány a történelmi Magyarország határain kívül eső területekről telepített be. Az ideiglenes igazgatás megszervezését és működését így a katonai hatóságoknak a hátramaradt felvidéki származású magyar ajkú tisztviselőkkel kellett megoldaniuk. Annak ellenére, hogy számos helyen ez problémát okozhatott, akadtak olyan régiók is ahol mindez nem jelentett különösebb fennakadást. Például a Komárom vármegyéhez tartozó somorjai-, dunaszerdahelyi- és komáromi járáshoz tartozó helységek vezetőinek többsége magyar származású volt és akadt olyan település ahol minden tisztviselő a helyén maradt.
Az előzőekben röviden felvillantott problémákra Weis István szociológus, A mai magyar társadalom (1930) és a Hazánk társadalomrajza (1942) című – a korabeli szociológia legjelentősebb munkái közé sorolható – kötetek szerzője is reagált egy hivatalos jelentésében. Ebből megtudható, hogy a miniszteri osztályfőnökként, valamint a katonai közigazgatás bevezetését követően a vezérkari főnökség polgári csoportjához kiküldött képviselőként is tevékenykedő tudományos szakember, már a revízió előtti tanácskozásokon aggályait fejezte ki a katonai közigazgatás bevezetésével kapcsolatban. Azt, hogy fenntartásai részben beigazolódtak, a katonai közigazgatás rendszerének egészét elmarasztaló jelentése is bizonyíthatja, azt azonban, hogy az ideiglenes igazgatás ideje alatt akadtak pozitív intézkedési példák is, már a történészek által végzett kutatások állapították meg. A továbbiakban Weis István álláspontjának ismertetése következik.
Jelentése elején általános kritikákat fogalmazott meg az ideiglenes igazgatás egészére nézve. Álláspontja szerint a „katonai közigazgatás szervei a nemzetellenes elemek eltávolítása és a megtorlás tekintetében túlzott humanizmussal jártak el.” Úgy látta, hogy a járási és városparancsnokságok vezetői azon a meggyőződésen voltak, hogy a katonai közigazgatásnak nem feladata ezeknek a kérdéseknek az elintézése, a két intézmény inkább azt az álláspontot képviselte, hogy nekik a magyar állameszmét kell népszerűvé tenniük a felvidéki területsávon. Emellett kifogásolta azt is, hogy a katonai közigazgatás szervei nem éltek a tényleges erőhatalmukkal, minden intézkedésükhöz jogalapot kerestek és ha azt a magyar jogrendszerben nem találták meg, azokkal a lehetőségekkel sem éltek, melyeket a figyelmükbe ajánlott csehszlovák jogszabályok alkalmazása jelentett. Weis véleménye alapján mindehhez az járult hozzá, hogy a katonai igazgatás vezetői megfelelő előképesítés nélkül kerültek pozíciójukba.
Az általános bírálatot követően a katonai közigazgatás mind a három szintjének működésére vonatkozóan megfogalmazta észrevételeit. Úgy látta, hogy az alsó fokú járási és városi parancsnokságok sok esetben olyan ügyben is felsőbb utasítást kértek, amelyekben maguk is eljárhattak volna. A másodfok szerepe nézete szerint teljesen összezsugorodott, a hadtestek polgári osztályai ahelyett, hogy a működési területükön az igazgatást irányították volna „egyszerű postaszerepre szorítkoztak.” A legnagyobb bírálatot a vezérkari főnökség polgári csoportja kapta, ugyanis ennek működését tapasztalhatta meg Weis testközelből. A katonai közigazgatási rendszer eredeti elképzelése szerint a fennhatósága alatt álló területeken az egész kormány kormányzati és igazgatási ügykörét a vezérkari főnök gyakorolhatta. Weis tapasztalata alapján ezzel szemben a gyakorlat úgy alakult, hogy a legtöbb miniszter képviselője minden ügyet a miniszteri ügyosztályokhoz továbbított, mely lényegesen lassította az ügyintézést. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy „a vezérkari főnök polgári csoportja nem érezte magát hivatottnak arra, hogy az eredeti elgondolásnak érvényt szerezzen és a vezérkari főnök számára megállapított kormányzati jogkörét igénybe vegye.”
Mindezek mellett kifogásolta azt is, hogy a katonai közigazgatás és a polgári elemek – különösen a felvidéki érdekeltségek – összehangolása is nehézkesen ment, a tárca nélküli miniszterhez sűrűn érkeztek olyan panaszok a miniszteri megbízottak részéről, hogy a járási és városparancsnokok nem hallgatták meg vagy nem vonták be őket az ügyek elintézésébe. Problémaként értékelte azt is, hogy az ideiglenes igazgatás ideje alatt a csehszlovák jogszabályokat kellett volna figyelembe venni, azonban a katonai közigazgatás a magyar szabályozásokat tartotta szem előtt, valamint azt, hogy az ügyek intézése során volt, hogy három-négy szerv is ugyanazzal a kérdéskörrel foglalkozott.
A számos kritikai észrevétel mellett a jelentés sorai közül kiolvasható Weis javaslata is egy újabb esetleges országgyarapodás esetére. Elgondolása szerint az első bécsi döntést követő újabb revízió esetén a katonai közigazgatás lehetőségét mellőzni kellett volna, „a hadtest, mint harcászati egység ne igazgasson.” Felállítását csak abban az esetben tartotta volna célszerűnek, ha a területek Magyarországhoz csatolása fegyveres erővel történt volna. Erre az esetre azt a javaslatot tette, hogy az ideiglenes igazgatás katonai és polgári elöljáróit az ország vezetése előre válassza ki és megfelelő kiképzés után helyezze őket hivatalba. Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntést követően Weis intelmeinek ellenére 1940. szeptember 5. és november 26. között Észak-Erdélyben mégis bevezették a katonai közigazgatási formát, mely működéséről a néhány elismerő szó mellett ez esetben is számos kritika megfogalmazódott.
Gyebnár Kristóf
Levéltári Források
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 Miniszterelnökségi Levéltár Nemzetiségi és kisebbségi osztálya (1923–1944), 1939-T-16020 Weis István miniszteri osztályfőnök jelentése a katonai közigazgatásról a felszabadított Felvidéken
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 28 Miniszterelnökségi Levéltár Nemzetiségi és kisebbségi osztálya (1923–1944), 1939-P-20003 VII. hadtestparancsnokság helyzetjelentése
Felhasznált és ajánlott szakirodalom
Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok, 1938. augusztus–1939. június. Összeállította Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla. Bp. 2017.
Bajcsi Ildikó: Regionális konfliktusok és elitszerveződés az első bécsi döntést követően Komáromban és a komáromi járásban. Clio Műhelytanulmányok (2020) 2. sz. 1–45.
Bukovszky László: A visszacsatolt Felvidék (Dél-Felvidék) közigazgatási szervezete. Limes 20. (2007) 2. sz. 53–64.
Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeáll. Sárándi Tamás. Csíkszereda 2016.
Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Szerk. Romsics Ignác et al. Bp. 1995.
Sallai Gergely: Az első bécsi döntés. Bp. 2002.
Simon Attila: A magyar közigazgatás bevezetésének ellentmondásai az első bécsi döntés által visszakapott felvidéki területsávon. Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás (2018) 1. különszám 240–254.
Simon Attila: Magyar idők a Felvidéken. Az első bécsi döntés és következményei. Bp. 2014.
Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938–1941. Fórum Társadalomtudományi szemle 4. (2002) 2. sz. 35–58.
Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1940. Bp. 1967.
