A múltnak kútja

66. Az állandó királyi udvar(ok) és az udvari nemesség kialakulása

2022. június 20. 09:48 - a múltnak kútja

Élet, szokások, etikett a kora újkori uralkodók udvaraiban 4.

 

A folytatásos bejegyzés első részében Kiss László felvillantotta, hogyan és mikor alakultak ki az állandó királyi udvarok (a kora újkori Franciaországban és néhány európai államban/birodalomban). A második részben pedig – bár ez nem egyedi francia eset volt – dióhéjban arra kereste a választ, miért és hogyan került sor Franciaországban 1661 után az addig független arisztokrácia és nemesség királyi hatalom alá rendelésére, jellegadó csoportjaik udvari nemessé tételére. Ez a két – jobbára párhuzamosan futó, és az abszolút monarchiák kiépítéséhez nélkülözhetetlen – hatalmi/politikai feladat feltételezte egymást. Állandó udvar nélkül nincs „megszelídített” és ellenőrzött udvari nemesség, nélkülük viszont nincs az abszolút hatalom fényét és erejét megjelenítő díszes királyi udvar. A Napkirálynak és az udvaronccá tett „kitartott nemesek”-nek tehát kölcsönösen szükségük volt egymásra. Egymás nélkül nem létezhettek.   

 

Az állandó királyi udvarok kialakulása Európában

 

A 16–17. századig a francia uralkodóknak sem volt állandó székhelyük, állandó uralkodói központjuk. Valamilyen udvar és udvartartás persze mindig volt, de éppen ott, ahol laktak, ahol tartózkodtak. Vagyis az udvar „az a hely, ahol a király lakik”. Járták a birtokaikat, az országot, és ahol átmenetileg megáll(apod)tak, többek között bíráskodtak is. Némi leegyszerűsítéssel: a király ment el az „országá”-hoz, a – jelentős gazdagsággal és helyi hatalommal, szuverenitással rendelkező, az uralkodóval számos esetben szembefeszülő – főnemesekhez/főpapokhoz, és nem fordítva. Ezek a nagyurak a váraikban, majd kastélyaikban nemegyszer fényűzőbb élet éltek, nagyobb udvart vittek, mint maga a király. Gondoljunk csak XIV. Lajos pénzügyi főfelügyelőjének – a Versailles-i kastély felépítésére inspiráló – csodálatos palotájára. Az 1660-as évek első felében Fouquet lényegében emiatt lett kegyvesztett, na meg amiatt, hogy (bár ez nem volt szokatlan a korabeli Európában) az állam pénzét a sajátjaként kezelte.

A francia és európai királyoknak tehát – néhány kivételtől eltekintve – sokáig nem volt népesnek és állandónak nevezhető udvaruk. A gazdag francia nemesek még a 16. század közepén is csak akkor „mentek fel” az udvarba vidéki birtokaikról, ha nagyon muszáj volt. Uralkodása kezdetén – állítja Jonathan Dewald – VIII. Henrik (1509 – 1547) angol király is arról panaszkodott, hogy csak kevés nemes látogat el hozzá, s hogy nincs elegendő vacsoravendége. „1600-ra azonban már minden nemes égett a vágytól, hogy megjelenhessen az udvarban. Időnként túl sokan is voltak, úgyhogy erővel kellett visszaküldeni őket vidékre”. Az 1630-as években I. Károly, angol király (1625–1649) már külön uralkodói meghívóhoz kötötte a vidéki nemesek londoni jelenlétét, és beperelte azokat, akik ezt megszegték.

Hol előbb, hol később, Európa egyre több országában megtörtént a (király és a rendek között megosztott, és ez által gyenge) rendi monarchiáról az erősebb, hatékonyabb abszolút monarchiára való áttérés. Az etatizmus (vagyis az állam és a királyi hatalom mindenhatóságába vetett hit és politika) erősödésével az uralkodó nem tűr(het)te a központosító törekvései útjában álló önálló helyi hatalmak és hatalmasságok, a regionális, tartományi, rendi és egyéb autonómiák, önkormányzatok létét. Ezek gyengítésére vagy felszámolására törekedtek, több – kevesebb sikerrel. Köztudott, hogy – Angliától eltérően, ahol a parlament szinte mindvégig működött – Franciaországban a rendi gyűlést XIII. Lajos (1610–1643) idején, 1614-ben berekesztették, hogy 1789-ig ne is hívják össze.

A szinte még gyerek XIV. Lajos (1643–1715) számára életre szóló, negatív élményt jelentett a harmincéves háború végén Franciaországban kirobbant Fronde-mozgalom (1648–1653), ami akár a trónjába és az életébe is kerülhetett volna (mint ahogy ugyanebben az időben, 1649-ben I. Károly angol királlyal meg is történt). A királyi hatalom meggyengülését kihasználó parlamentek (legfelső bírósági testületek, élükön a párizsival) és a hercegek fegyvert ragadtak ellene, szembefordultak vele. „A fiatal királyban – olvasható egy francia hétköznapi élettel a Napkirály korában foglalkozó összeállításban – mély nyomot hagyott a hercegek csoportja, a Fronde, ezért a nagyurak jelenlétét mindig a monarchia iránti engedelmesség jeleként értelmezte. Versailles ettől lesz kikerülhetetlen: minden itt dől el, itt az ember helye.”

A polgárháború tehát legalább két maradandó tanulsággal szolgált a fiatal király számára. Olyan erős hatalmat kell kiépítenie, amely egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi, hogy országának nemesei, főurai fegyvert foghassanak, fellázadhassanak ellene. Másrészt meggyűlölte Párizst, megvetette a párizsi „csőcselék”-et, amely ebben a zűrzavaros időszakban az ő és a családja életére tört. (Télvíz idején, álruhában, éjjel kellett menekülniük a Louvre-ból). Jules Mazarin államminisztere halála után, 1661-ben XIV. Lajos a teljhatalom birtokába jutott (bár ekkor sem mondta, hogy „Az állam én vagyok”). Hozzákezdett a kettős feladat megvalósításához.

Már nem igényelte a királyi udvar állandó vándorlását: Louvre – Vincennes – Fontaineblau – Saint-Germain. A sötét, hideg Louvre-t egyébként sem szerette, szűknek találta az egyre népesebb udvari ünnepségek számára. Új, tágasabb és fényűzőbb, a nagyságát és hatalmát jobban kifejező kastélyra vágyott a Párizshoz közeli Versailles-ban. Sokáig nem is gondolta még, hogy állandó lakóhelyéül szolgál majd ez a (soha be nem fejezett, Európa-szerte csodált, irigyelt és utánzott) kastély-együttes.

 

_1.jpg

A Versailles-i kastély főépülete

 

A munkálatok 1661-ben kezdődtek el és XIV. Lajos – időnkénti ottlétek után – 1682-ben költözött be a családjával, népes udvarával és államigazgatásával együtt. Az állandó uralkodói lakóhely ötlete egyébként nem volt új, nem az övé volt. II. Fülöp spanyol király (1556–1598) legalább száz évvel megelőzte, amikor ugyan Madridot tette meg székhelyéül, de maga és a családja a Madridtól nem messze (1563–1584 között) felépült komor „palotakolostor”-ba, az Escorialba költözött. Másfél – két évszázaddal később Mária Terézia (1740–1780) osztrák királynő, II. Frigyes (1740–1786) porosz király és I. Péter (1682?–1725) orosz cár mégsem a komor Escorialt utánozták, hanem XIV. Lajos csodálatos székhelyét és udvarát. Bécs mellett felépült Schönbrunn (az 1740-es évekre), a Berlintől 40 kilométerre lévő Potsdam (a „gondűző” San-Souci – 1747), valamint Szentpétervár (18. század eleje), és – az orosz cár Versailles-i mintájú nyári palotája – Petrodvorec (1723).


2_1.jpg

A Versailles-i kastély tükörterme

 

A francia vidéki nemesség udvaronccá tétele

 

Versailles valóban a Napkirály nagyságát (felnőtt korában már a „Nagy” jelzővel is illették) fényét és abszolút hatalmát volt hivatva befelé és kifelé egyaránt kifejezni és szimbolizálni. Azért készült, hogy elkápráztasson. Csakhogy ezt a hatalmat, amint a Fronde eseményei oly gyászosan tanúsították, a vidéki nemesi társadalom jó része 1661 után sem ismerte és fogadta el feltétlenül. XIV. Lajos tehát hozzálátott a másik, talán még fontosabb „hatalomtechnikai” feladatához: a vele dacoló vagy dacolni képes francia főurak és nemesek engedelmességre kényszerítéséhez, hatalma alá rendeléséhez, megszelídítéséhez, „háziasításához” (domesztifikálásához).

Száz évvel korábban (de utoljára még 1648–1653 között is) a legforróbb fejű arisztokraták/nemesek – ha kellett, ha nem – fegyvert ragadtak és háborút háború után vezettek a király ellen. De ez már a múlté volt. Egyszer és mindenkorra elmúltak azok az idők is, amikor még a király járta az „országát”. Az 1680-as évektől már a „megszelídített ország”-nak kellett kötelező jelleggel a királyi udvarban élnie. Kezdetben sok vidéki arisztokrata/nemes panaszkodott, mert az udvaronc létet megalázónak, szolgai kényszernek érez(het)te. A 18. század második felében viszont már az udvar elsődlegesen a különleges társadalmi helyzet megőrzője lett a számukra

A 17. század végétől versengeni kezdtek ezért az immár önként vállalt rabságért, a kitüntető uralkodói kegyért, amelyet életük egyedüli értelmének, felsőbbrendű arisztokrata/nemesi létük és státuszuk egyedüli biztosítékának tekintettek. „Inkább meghalok, semhogy ne láthassam két hónapig” – mondta egy alkalommal Richelieu herceg. Egy másik udvaronc, szintén herceg, ezt a szoros kötődést így fogalmazta meg: „Felség, aki távol van öntől, az nemcsak boldogtalan, hanem nevetséges is.” Papp Imre szavaival élve: „Még a királlyal szoros rokonságban álló hercegek is csak „bolygók” voltak, akik fényüket a Napkirálytól kapták.”

Az egész derék vidéki nemesség Versailles-ban van – írta Funck–Brentano. Itt hajszolja a szerencsét, a gyönyöröket és a napfényt. Majd Saint–Simon herceg emlékiratából idézett: „A nagytermet Franciaország töltötte be.” A király – s ez a lényeg! ugyanis nemcsak elvárta, hanem meg is követelte, hogy az egész francia nemesség körülötte lebzseljen, hogy őt (színleg vagy őszintén) imádja és szolgálja. Ismét Saint–Simonhoz fordulva: „Nem csak az előkelőségek állandó jelenlétét követelte meg, hanem az alacsonyabb rendű arisztokratákét is… Mindenkit látott, mindenkit észrevett… Egyesek érdemtelennek minősültek, és minden megbecsülésüket elvesztették, ha nem tartózkodtak az udvarban, mások azért, mert ritkán mutatkoztak. És menthetetlenül kegyvesztett lett az, aki soha vagy alig mutatkozott.”

A 17. század második felétől/végétől tehát a hajdan dicső francia arisztokrácia és nemesség a király kegyétől függő, azt kereső „udvari szolgá”-vá, egyfajta „kitartott nemes”-sé vált. Úgy látták már, hogy az udvaron kívül nincs élet. Ha nem vagy az udvarban, senki vagy!

 

3_1.jpg

Francia arisztokraták a 17. században

 

                                                                                                               Kiss László

 

 

A téma néhány felhasznált irodalma:

F. Funck – Brentano: Udvari világ. Athenaeum, Bp. é. n.

Jonathan Dewald: Az európai nemesség története. Pannonica, Bp. 2002.

Georges Duby – Robert Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Bp. 1975.

Papp Imre: A Napkirály. Kossuth, Bp. 1989.

Papp Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. L’Harmattan, Bp. 2005.

Francois Trassard (szerk.): Hétköznapi élet a Napkirály korában. Corvina, Bp. 2006.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   

komment
süti beállítások módosítása