Meg kell, hogy mondjam őszintén, Atom Egoyan neve már eddig is ismerősen csengett a fülemben, de nem azért, mert túl mélyen ástam volna magam a filmográfiájába. Egyszerűen azért volt ismerős, mert egy ennyire nem hétköznapi nevet könnyen megjegyez az ember. Gondoltam, ez az Egoyan valami lila ködbe burkolózott elvont agyú művészalkat lehet, aki alig érthető remekekkel bombázza a diplomásokat. Hááát, az Eljövendő szép napokat végignézve rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem! Ez az Atom Egoyan tényleg tud valamit!
Utánaböngésztem: a kairói származású 39 éves filmes már több, mint húsz mozit tudhat a háta mögött és valóban univerzális pasas: ír, rendez, vág, producerkedik, színészkedik és olykor még gitárpengetésre is adja a fejét. Emellett pedig filmjeivel több tucatnyi különböző díjat vihetett haza a nappaliba. Hogy csak az Eljövendő szép napoknál maradjunk: a film elnyerte a Cannes-i filmfesztivál nagydíját, Egoyant pedig Oscarra jelölték rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt, persze nem is szólva a különböző független filmes díjak és fesztivál-elismerések újabb garmadáról
Egoyan tényleg ennyire jó lenne? Amikor az Eljövendő szép napok utolsó jeleneténél kivilágosodott a nézőtér és a székemen ülve kissé megtépázott érzelmekkel elmerengtem a látottakon, akkor felötlött bennem: ez a pasas tényleg ott van a legjobbak között! Hogy miért is?
Mitchel Stephens (a remek Ian Holm, aki nemsokára A Gyűrűk Urában lesz majd látható) az amerikai ügyvédek mintapéldánya: agresszív, pénzhajhász és a munkáján kívül szinte semmi más nem érdekli. Stephens egy vidéki kisvárosba érkezik, ahol nem csupán az utcákat lepi be a hó, de a lakosok szíve is hideg, ugyanis egy nemrégiben történt szörnyű, több vétlen kisgyerek életét követelő buszbaleset vet árnyékot a közösségre. Stephens – akit egyébként saját magánéletének démonai is kísértenek – az egyik család kérésére sorra járja az áldozatok szüleit és ékes szónoklattal megpróbálja őket rávenni arra, hogy közös összefogással pereljék be a buszt gyártó céget, az útmenti szalagkorlátot felállító vállalatot, a havat, a jeget és talán még az Úristent is, hátha ki lehet sajtolni belőle néhány százezer dollárt.
Ahogy Stephens végigjárja a családokat, szokatlan és érdekes karakterekkel ismerkedünk meg: bár első pillantásra mindenki átlagos amerikai polgárnak tűnik, a többségük életében vannak fekete árnyoldalak, amelyek új megvilágításba helyezik az eseményeket és a szereplőket.
Összetett, klasszikus értelemben vett filmsztoriról nem beszélhetünk, Egoyan ugyanis az időben előre-hátra ugorva apró darabkákból illeszti össze a történetet. Ez a zseniális benne, ahogy az egymás mellé szabálytalan sorrendben rakott darabok végülis egy komplett sztorit, amellett pedig több összetett emberi és lélektani portrét vázol fel és ezzel ezernyi kérdés feltevésére készteti a nézőt. Vajon tényleg baleset történt vagy a buszvezető a hibás? Terhel-e egyáltalán felelősség bárkit is? Végülis per lesz a dologból? Vagy minden marad a régiben és csak a halott gyermekek emléke kísért majd az elmékben? Stephens, az események tulajdonképpeni mozgatója vajon meg tud-e küzdeni a saját démonaival? És a többiek, a kisebb-nagyobb bűnöket magukkal cipelők?
A film legutolsó jelenetében persze mindezekre választ kapunk. Azt hiszem, érdemes Atom Egoyan nevét feljegyezni: egy kiváló szereplőgárdával, egy remek operatőrrel és zeneszerzővel a háta mögött nagyon nehezen emészthető, de zseniálisan jó filmet készített!
(1999, VOX)
Atom Egoyantól nem sok filmet láttam - a másik, ami nagyon tetszett a 2015-ös Emlékezz! -, de az Eljövendő szép napok annak idején nagyon tetszett annak ellenére, hogy a kollégák közül többen is fanyalogtak rajta. Lassan újra elő kellene venni, hétha most más szemmel nézném...
