Diego Velázquez Las Meninas című képe – sok egyéb mellett – híres önarckép is egyúttal. Csak úgy sugárzik a képről az ereje teljében lévő mester önbizalma: olyan ember benyomását akarja kelteni, mint aki teljesen tisztában van a saját értékeivel, és tudja, hogy hol a helye a világban. Állítólag a festménnyel Velázqueznek ezzel kapcsolatos mondanivalója is volt, arra akarta felhívni a képen különben szintén megfestett uralkodó figyelmét, hogy a festészet igazi művészet, és aki ilyen remekművek megalkotására képes, mint szerénysége, ti. Velázquez, az méltó arra, hogy művésznek tartsák. Ma természetesnek vesszük, hogy a festészet önálló művészet, a korabeli spanyol udvarban azonban egyáltalán nem volt az. Az udvari portréfestők elismert mesterembernek számítottak, a fizetésük nagyjából egy szinten volt a kárpitosokéval, asztalosokéval. Így fizették Velázquezt is, aki emiatt nem tudott volna a festészetből megélni. Mivel az uralkodó, IV. Fülöp kedvelte a személyét is, a munkáit is, adott neki az udvarban hivatalt, afféle királyi szálláscsináló volt, továbbá az uralkodó biztosított neki műtermet, azzal a feltétellel, hogy ő bejárhat hozzá, nézni, ahogy dolgozik, külön széke volt. Velázquez tehát jóban volt az uralkodóval, akinek viszont eszébe sem jutott Velázquezt festőként megfizetni; ő egy udvari hivatal ellátásáért adott neki tisztes megélhetést. A Las Meninas művészi önarcképe értelmezhető tehát egyfajta figyelemfelhívásnak, hogy a festészet is művészet, mint a költészet és zene; és hogy ideje volna ekként kezelni. Magyarán szólva elkélne egy kis fizetésemelés. Érdekes ellentét van azonban a festő öntudatos arckifejezése és az egyik ruhadísze között. Velázquez mellén egy hatalmas Santiago-kereszt feszül, ami a Szent Jakab-lovagrend jelképe, olyan mintha büszke lenne rá a viselője. A nem nemesi származású Velázquez évtizedeket töltött el a királyi család szolgálatában, a tárgyalt kép megfestésekor egészen pontosan 33 évet. Az udvarban körülötte mindenki nemes volt, aki számított, a festő örök bánata volt közrendű születése. 1658-ra sikerült kijárnia, hogy az említett lovagrend tagja lehessen. Ám ennek a tagságnak szigorú feltételei voltak. Alá kellett írnia, hogy „egész életében csupán kedvtelésből fogott ecsetet, nem megélhetési célokból”. Aláírta a papírt, a Las Meninas önarcképe szerint szemrebbenés nélkül. Ezzel vajon megtagadta az életművét? Egyébként egy idő múlva sikerült elérnie, hogy ne kelljen a fárasztó hivatalával foglalkoznia, ő irányította ugyanis a palota képvásárlásait, általában a belső díszítést, voltaképpen a Prado mai gyűjteménye a Velázquez által beszerzett képekre épül. Tulajdonképen azt mondhatjuk, hogy őrületes szerencséje van az utókornak, mert Velázquez a művészetek javára használta ki az uralkodóval való szívélyes kapcsolatát.

Ezután persze joggal vetődik fel az a kérdés, hogy a művészek hogyan viselkedjenek a hatalommal szemben. A hatalom barátságát keresni nem feltétlenül hálás dolog. Mert az igaz, hogy az ember filléres megélhetési gondjai megszűnnek, de a hatalom nem mindig csak egy széket kér az ember műtermében, hogy nézhesse, hogy hogy dolgozik a mester. Sőt, a hatalom kiszolgálásában egyesek időnként túlságosan is messzire mennek. Most nem a különböző ideológiai megszállottakra gondolok, akiknek az irodalom vagy a művészet propagandafegyver (tév)eszméik terjesztésére, hanem azokra, akik pénzért vagy ilyen-olyan előnyökért bármilyen hatalmat kiszolgálnak. Velázquez és Fülöp király viszonya azért működött, mert az uralkodó tudott bölcs és nagyvonalú lenni a művésszel. De fontos tudni, hogy nem minden hatalom ilyen.

Feltűnő, hogy egészen kiváló művészek voltak képesek arra, hogy megfelelő pillanatban nemet mondjanak a hatalomnak. Például Thomas Mann tudott és akart a nácikkal szemben kérlelhetetlen lenni. És legalább ilyen feltűnő, hogy vannak egészen kimagasló művészek, akiknek a művészi hitelességét nem vonja kétségbe senki, milyen gátlástalan (és emberileg vállalhatatlan) alkukat képesek kötni a hatalommal. Itt van a filmrendező Szabó István elhíresült példája; ő, a kiváló filmrendező a pártállam kiszolgálója volt besúgóként.

És itt felmerül az a kérdés, hogy mi az, amit még meg lehet tenni művészként a boldogulásért, pénzért, a társadalmi elvárásokhoz való alkalmazkodásért cserébe. Szeretnénk azt hinni, hogy a kimagasló művészi kvalitások és az erkölcsi nemesség összefügg egymással. Úgy néz ki azonban, hogy ez nincs így. Nagy gazemberek, például a köztörvényes bűnök sorozatát elkövető Villon, lehetnek nagy művészek is egyúttal. (Persze attól, hogy valaki nagy művész, nem kell azért jellemgyengének lennie.)

A művészek egy része mindig úgy gondolta, hogy a művészetet soha nem fizetik meg igazán, ezért valamilyen mecénáshoz kell fordulnia, és tudomásul vették, hogy a pénzért cserébe lehetnek a megrendelőnek elvárásai. Vivaldi egyházi alkalmazottként komponált évtizedeken keresztül hetente nem tudom hány zeneművet penzumként, ráadásul úgy, hogy ő éppen ezeknek a megrendeléseknek a teljesítésével vált halhatatlan zenésszé. Mikor ötven pluszosan beleszeretett az egyik rettentően fiatal énekesnőjébe, akkor az egyház azonnal kirúgta. Kirúgása után már nem talált magára soha többet.

Ahol a mecénás az állam, ott még macerásabb a helyzet. A művészek általában úgy gondolkodnak, hogyha ők kapják a támogatást, akkor az bölcs és igaz döntés, ha mások, akkor nyilvánvaló csalás. Nem ismerek olyan pontrendszert, döntési mechanizmust, ami ezt érdemben megváltoztatná.

A művészek egy része úgy gondolja, mint Velázquez, hogy nem lehet hobbistaként alkotni. Az ember vagy művész, vagy nem; nincs középút. Csokonai vagy József Attila gyakorlatilag a nélkülözésbe halt bele. Nem tudtak, nem akartak az íráson kívül semmi mással foglalkozni.

A képet árnyalja, hogy vannak olyan művészek, akik rendkívül sikeresek anyagi értelemben is. Picasso, Shakespeare vagy Voltaire kifejezetten jó pénzügyi érzékkel rendelkeztek, képesek voltak valóban független egzisztenciát biztosítani maguknak művészként.

De persze mindig vannak örök lúzerek, akik egyszerűen képtelen megélni. Itt volt például a portugál Camoes, aki egész életében valami rendes királyi kegydíjra hajtott, úgy okoskodott, hogy ha ír egy jó kis eposzt a portugál nemzeti nagyságról, akkor csak csurran-csöppen valami. De csalódnia kellett, nem mindig kiismerhető a hatalom reakciója. Pedig annyira drukkolt magának, annyira akarta. Egyszer volt egy rémes hajótörése, odaveszett mindene, még a felesége is, de az eposz kéziratát kimentette, mert abban a papírban látta a jövőjét. Ahogy úszott a partra, gondolatban már megkapta érte a járadékot a királytól. De a király fütyült rá.

Talán másfajta megközelítésre volna szükség a művészetfinanszírozásban. Máshogy kellene csinálni. Nem tudom én sem a megoldást, de azt gondolom, hogy nem közvetlenül az alkotókat kellene támogatni, hanem a kultúra fogyasztóit. Ha volna például egy jó könyvtárprogram, akkor ezzel közösségi terek jöhetnének létre olyan helyeken, ahol már a kocsma is bezárt; a könyvtárak pedig tudnának könyveket venni közösségi használatra. Így valahogy az olvasók kezdenék el finanszírozni a művészeket, mégis ők volnának az illetékesek, nem?