Alkotmányos alapelv, hogy az állampolgárságától senkit sem lehet megfosztani. A jog szemében ez megingathatatlan alapértéke az egyén identitásának, szent és sérthetetlen. De persze a jog mesterséges képződmény, emberi találmány. Bármikor változhat úgy, hogy valaki elveszíti az állampolgárságát. Éppen ezért teljesen nem lehet rá hagyatkozni (ahogy a jog mindenhatósága is kérdéses), más alapegységre van szüksége az identitáskereső embernek.

Ez pedig az anyanyelv.

Id. Pieter Breugel: Bábel tornya, 1563
(Jelenleg megtekinthető: Kunsthistorisches Museum, Bécs)

Ahogyan a származását, az anyanyelvét sem választja meg az ember. Később akárhány másik nyelvet odavehet mellé, az első, az igazi mindig is az anyanyelve lesz. Az összefüggés ágas-bogassága ellenére átlátható ez. A származás egyik legfőbb anyagi megnyilvánulása egyben az anyanyelv. Kiváló indikátora annak, milyen viszonyban áll az ember  saját identitásával. Például érdekes megfigyelni olyanoknál, akik már hosszabb ideje nem magyar környezetben élnek, mennyit felejtettek, mennyire beszélnek még úgy, mint ahogy egy anyanyelvi beszélő. Az idő szerepe csekély: vannak, akik már hamar fölszednek valamilyen idegen csengést; míg másokon évtizedes expat-lét után se hallatszik semmi. Sokkal többet számít az identitás erőssége, meg persze a lehetőség ennek a hovatartozásnak a megélésére.

A közeg nélkül ugyanis értelmezhetetlen az anyanyelv. Az általam ismert nyelvek mindegyikében a születéssel és az anya-gyerek viszonnyal magyarázza önmagát ez a fogalom. Az anyanyelvem az, amelyet az anyámtól tanultam. Mindig lenyűgözött ez az egészen fantasztikus képessége az embernek, hogy a nulláról képes alig több mint egy év alatt elsajátítani egy nyelvet. És itt nem akármilyen nulláról van ám szó! Hanem az abszolút nulláról. Amikor idegennyelvet tanulunk, az alapfogalmak nagyjából tiszták: lehet, hogy nem tudjuk, mit jelent az, hogy főnévi igenév, de ösztönösen értjük a helyiértékét, a funkcióját a mondatban. Mert a nyelvet mint eszközt már tudjuk használni. Az anyanyelvünk fogja a kezünket, amikor mondani akarunk valamit. Nemcsak a saját hús-vér anyánkra mint első nyelvtanárunkra gondolunk, amikor az anyanyelvünknek nevezzük a magyart, hanem számunkra minden nyelvek anyjára is.

Legnagyobb megdöbbenésemre először honvágyat nem is a szülői ház vagy a megszokott illatok iránt éreztem, hanem attól szenvedtem a legjobban németországi tanulmányutam alatt, hogy senkivel sem tudok magyarul beszélni. Szinte fizikai elvonási tüneteim voltak, annyira hiányzott. Pedig talán akkor tudtam a legjobban németül életemben, és egy kedves, barátságos német családnál laktam, akik tényleg minden kívánságomat lesték. De ezt az egyet nem tudták teljesíteni. Illetve csak egy valaki: a kutya nagyjából értette az én magyar szavaimat is. Jobb híján hozzá beszéltem magyarul, hogy kissé enyhítsem a sóvárgásomat a magyar szavak iránt.

Ehhez hasonlót érzek most is új munkahelyemen, amelynek éppen az a lényege, hogy egész nap idegennyelveken kommunikálunk külföldi ügyfelekkel. Földrajzilag Budapesten dolgozom, mégis olyan, mintha külföldön lennék napközben. Egy légtérben tíznél is több különböző nyelven beszélnek körülöttem, ami elsőre mámorítónak hangzott. Ám bármennyire érdekes is ez a sajátos környezet, észrevétlenül szívja ki az emberből az energiát. Nem könnyítés az sem, hogy itt azért előfordulnak másik magyarok, akikkel szóban természetesen magyarul beszélünk. De írásban már nem, mert egy amerikai cégnél minden belső levelezés természetesen angolul zajlik.

Nem elég tehát, hogy egy idegennyelvet munkaeszközként használunk, szupernyelvként minden kommunikációnk fölött az biznisz angol ül trónt, az anyanyelvünknek is egy sajátos változatát beszéljük. Mintha a maradék építőanyagokból fölhúztak volna még egy emeletet Bábel tornyára utólag.

Az általunk használt nyelvben már komikusan gyakran fordulnak elő más nyelvek szavai, számos szakkifejezés is tarkítja ezt a kotyvalékot. Egyszerre humoros, de zavaró variánsa ez a magyarnak. A két tannyelvű iskolában is gyakran megesett, hogy vegyes nyelven beszéltünk a sok nyelvóra következtében. Amit én alapvetően bájos kísérőjelenségnek tartottam, itt ez viszont rohanás okozta tudattalanság, sőt, ha rosszindulatú vagyok, igénytelenség.

Az ilyen munkahelyeknek amúgy is jellemzője a személytelenség, nem emberek, csak atomizált feladatokból álló, idegen nevű pozíciók vannak. Attól viszont nem kell tartani, hogy ebben a bábeli zűrzavarban az ember elveszítené az identitását, sőt. Mivel életemben először március 15-én is dolgoznom kellett (csak Magyarországon munkaszünet), gondolkodnom sem kellett, kitűzzem-e a kokárdámat. Néztem is aztán a városban, milyen kevesen viselik, főleg idősebbek.

Ahogy húsz éve Németországban először megértettem, milyen sokat jelent az anyanyelv, most ez a tapasztalat megerősíti bennem, milyen erősen kötődöm az identitásomhoz, melynek legerősebb eleme a nyelv, amelyet elsősorban beszélek. Egyelőre pedig küzdök azért, hogy tudatos magyar nyelvhasználó maradjak, és ahol csak lehet és értelmes, magyar szavakat használok. Még egy pozitív hozadékot tapasztalak: talán gyerekkoromban élveztem ennyire utoljára az olvasást, mint most.