Nekünk is volt kutyánk, indirekten most is van, de ez hosszú történet, remélem ráértek elolvasni. Szeretem a kutyákat, bár kiskoromban egyszer annyira megkergetett egy, hogy jó anyám szerint a föld felett lebegve szálltam a nagy lendülettől, hogy előbb beérjek a kapun belülre, mint ahogyan a kutya utolér. Sikerült, azóta sem szeretek futni, csak ha kergetnek, de szerintem már nem bírnám, inkább megadnám magam, jöjjön, aminek jönnie kell. Majd csak kidumálom magam vagy jó tanácsokkal látnám el a támadót és végül ő fizetne a beszélgetésért.
Az első emlék, szokták mondani, meghatározó és ez sokáig így is volt. Apukám, aki három infarktust szedett össze rövid élete során, 36 éves volt, amikor az elsőt kapta. Stresszes munkája volt, igazi meghatározó vezéregyéniség, nagyanyámat követően, mert ő mindenkit túlszárnyalt e téren is. Lakást cseréltünk, hogy ne kelljen lépcsőznie. A preperált földszinti lakás után következett a vegyünk kutyát feladat. Rendben, de milyet? Sok jó tanács után és persze kinek van az ismeretségben kiskutya lehetőség, lett egy vizslánk, Ali. Rossz döntés volt, egy vizsla egy szívbeteg ember mellé maga az önkínzás. Ali állandóan rohant, mozgott volna, apám meg maximum a séta mellett tartott ki. Helyes jószág volt, de nem maradhatott, be kellett látnunk rövid időn belül. Sírtunk, a kutya siratás felért egy valódi temetéssel. Jó helyre került, hatalmas kutya lett, aki vitte szájában a bevásárlókosarat, igazi családtaggá vált az új családnál.
Második kutyánk szintén apám részére egy cocker spaniel volt, karácsonyi ajándékként. Imádott körülöttünk sertepertélni, ültem a kádban és feltette két tappancsát, úgy bámult. Cuki volt a pofája, nagy gülü szemek, barna fehér foltos, nagy fülekkel. Kiderült, hogy a spanielek egy része túltenyésztett és ez rajta is meglátszott. Hamarosan epilepsziás rohamokat kapott és végül elpusztult. Ebben az időszakban nem is lett több kutyánk, mivel édesapám betegsége súlyosbodott és 1989-ben március 8-án Nőnap estéjén itt hagyott bennünket. A kutya kérdés jó időre lekerült a napirendről, de nem úsztuk meg.
Cseperedtek lányaink és persze a szülőnyúzó egyik kedvenc téma a legyen kutyánk lett. Közben forgott az idő kereke, rendszerváltás, új munkahely, multi környezet, több feladat, míg végül a 90-es évek végén angliai tartózkodásból hazatérve megvettük Winston alias Wini, beagle fajtájú kiskutyánkat. Tudatos tervezgetés előzte meg a vételt, Hyde parki beszélgetések során formálódott az ötlet, melyet a megvalósítás követett. tenyésztő, hirdetés, terepszemle, kiválasztás, áralku és már vittük is haza Székesfehérvárról a nekünk rendeltetett kiskutyát. 2 hónapos volt, csöppség, ki ne szeretne egy ilyen helyes kis jószágot. Szerettük, bár kisebbik lányom nem díjazta, hogy állandóan ráugrált és játszani akart vele, ami nála a kis harapdálást és hörgést is jelentette. Két egymásba nyíló szobánk volt, ahol gyúródeszkából építettünk barikádot, hogy nem menjen éjjel át a másik szobába. Igen ám, de ő menni akart és nem tudott, ezért vinnyogva sírt és követelte jussát. Végre megtalálta a megfelelő rést, de persze a deszka eldőlt, volt robaj, vonyítás, de szerencsére a deszka és a kutya is megúszta.
Így ment pár napig, azután felszámoltuk a szobaakadályt és vártuk mi lesz. Persze semmi, aludt. A sétáltatás feladat, munkamegosztás a családban, a férjemre maradt, mivel akkor éppen egyik gyerek sem ért rá levinni. Dühös volt, nem nekem vettük a kutyát - mondta. Ha Wini egyedül maradt a lakásban és éppen pipa volt ránk valamiért, akkor letépte a tapétát vagy igyekezett minél nagyobb ramazurit csinálni. Tűrtük, nevelgettük, de nem profi módon. Az ennivalóért ölni tudott, ha nem kaptam el gyorsan a kezem a táltól, amikor elé raktam a kaját, nem úsztam meg sérülés nélkül. Átharapta a körmömet, belém kapott, szóval volt kaland.
Többször beteg lett, jött az állatorvos, aki második alkalom után már óvatosabbá vált és Wini megközelítése harci cselekménynek számított, morgott, karmolt, harapott, minden volt ebben a műfajban. Két évig bírtuk, amikor a sors mentőövet dobott felénk. Lányom tanárnőjének elütötte egy autó a kutyáját és lelki vígaszra szorult, /mármint a tanárnő/, egy másik kutya személyében, és ő lett Wini, aki benne jobb gazdára talált, mint bennünk. Jó sorsa volt, tudtunk róla és a kezdeti könnyes megrázkódtatás után az érzelmet az értelem váltotta fel. Valamit -valamiért ahogyan tárgyalás technikában mondják. Beláttuk, nem vagyunk alkalmasak rendes kutya gazdának, nem vittük iskolába, a sétáltatás állandó vitaforrás volt. Lakásban kellett lennie egyedül, órák hosszat, nem volt kertünk. Azóta is emlegetjük, Wini egyéniség volt.
Aki kutyát vállal, számos jellemvonással kell rendelkezzen a szokásos emberi kapcsolatokhoz képest, lemondás, áldozat vállalás, 24 órás szolgálat, imádat, törődés felső fokon. A gyerekek felnőnek, okosodnak, a kutya okosodik, de soha nem lesz magáról gondoskodni tudó lény. Múltak az évek, a második emeleti lakásból kertes ház lett és megint előjött a téma, kutya kell! Beköltöztünk, szép rendezett kert, virágok, ahogyan elképzeltük.
Nem tanultunk a korábbi hibákból, mindig újra és újra próbálkoztunk. Közben jó pár kellemes utazás tarkította a munkás időszakokat, míg egyszer eljutottunk Edinburghba, ahol találkoztunk egy gyönyörű labrador kutyával, Maggie-vel. Szóba elegyedtünk a tulajdonossal, aki persze áradozott hű társáról és a szívünkbe beköltözött a labrador képe. Hazajöttünk és akkor már egy éve laktunk a kertes házban, amikor ahogyan ez kezdődni szokott egy laikus kutyára vágyó embernél, elővettük az apró hirdetéseket. Meg is találtuk vidéken a megfelelő, szimpatikus tenyésztőt és belevágtunk. Brúnó lett a neve, fiú kutya, aki családunk tagja lett. Okítás, szobatisztaság, kint és bent, aztán már sokat bent. Jó volt vele. Egyéves, ivarérett kutya lett, aki, mint később megtudtuk, fajtája jellemzőjeként, imádott elkóborolni. Nem volt számára akadály. Kerítés, nagy hó, épület, semmi az, ívelten ugrotta át a nagy, magas gátat is. Nem is lett volna baj, mert mindig hazajött, hallottuk a többi kutya ugatását, ahogyan tett egy kört. Egyik nap nem jött haza, kerestük, tetovált szám a fülében. Kiraktunk hirdetést, falragaszt, jártuk autóval, a nevét kiabálva a környéket hetekig. Semmi, tragédia történt. Eltűnt, elvitték. Vigasztalhatatlanok voltunk és ma is, ha előveszem a képet, amin együtt vagyunk, belefacsarodik a szívem, neki köztünk lett volna a helye sokáig. Vele sem volt könnyű, szétszedte darabokra a kutyaházat, megette a műanyag kerti bútort, de igazi társ volt.
Ma már 20 éve lakunk itt és nincs kutyánk. Utazunk, párom kertészkedik, de jó lenne egy kutya, sóhajtom és óhajtanám néha. Van kutya a családban, több is, akik közül Baltó, a 9 éves tacskó rendszeres vendégünk, akár napokra is. Kedveljük egymást és öröm, amikor itt van. Kisebbik lányom Baltó gazdája, elválaszthatatlanok, félszavakból is értik egymást. Egy csettintés és máris tudja a dolgát, a feltétlen szeretet, ami nagy barna szeméből sugárzik pótolhatatlan. Unokáim nevelésében is részt vesz két kutya Darwin és Tesla, mert ma már a régi kutyanevek eltűntek, ahogyan az embereknek adott névnapok is változtak. Ők menhelyi kutyák és lányom, aki Wini óta szeretett volna kutyát, a fiai kamaszkora elől a kutyákhoz menekült. Először jött Darwin a szomorú szemű nagy testű, zsemleszínű, jámbor jószág, majd nem sokkal később követte Tesla, az örökmozgó, harcias, de jámbor, félénk, kistestű fekete szakállas kutya. Jól megvannak, de mindketten odavannak és igénylik gazdáik szeretetét. Lányom, mindig mondja, ugye, milyen szépek? Odavan értük, ők nem beszélnek vissza, engedelmesek és minden helyzetben hálásak egy jó szóért, és eltűrik a simogatást is. Gazdáiknak ők a legszebbek, mert életük, mindennapjaik részei. Minket is elfogadnak a kezdeti ugatás után, majd jelzik, megismertek, mehetünk.
Biokutyák, ahogyan az unokáink is biogyerekek. Nincsenek korlátok, ösztönösen érzik mit kell tenni, mikor jól, és mikor rosszul, önmegvalósítás szabadon. megvan a hibázás lehetősége, amiből tanulhatnak. Járnak iskolába, mármint a kutyák is, külön edzésre csak nem focira, hanem akadálypályára. Így teljes a család 2 gyerek, 2 kutya, akik mára a szülőkkel együtt teljes egységet alkotnak. Kanapéra fel, kertbe ki és be, néha túl sok, de ez nem a mi életünk. Mi még tartjuk magunkat a kutya nélküliséghez, és az értelem azt mondatja velünk, így jó. Nem kell sétáltatni, lehet utazni szabadon, nem kell aggódni sok mindenért, sok pozitívum, ami ésszerű, ugyanakkor kimarad sok más jó dolog, amit a kutya adhat.
Nem tudni, hogy milyen kanyar jön az életúton, de hiszem még lesz kutyánk, aki a miénk és nekünk való. Oscar Wilde mondta, aki barátot akar, tartson kutyát. Vannak barátaink, de a kutya az más. Ebben a kutya melegben, amikor este 10 után jön a rendszeres sétáltató, aki felveri az utca csendjét, örülök, hogy nem nekem kell sétálni és ezt gondolom mínusz 10 foknál is, mert a kényelem nagy úr. A kutya tartás felelősség, csak annak legyen, akinek fontosabb a négylábú barát, mint saját maga, akár kutya meleg vagy kutya hideg van.
