Ilyen rémes szülésem még sose volt, pedig ez az ötödik, és csak egy volt előre eltervezett és annak megfelelően kivitelezett. Nem részletezném az előzőeket, legyen elég annyi, hogy végül mind császármetszéssel zárult, de azért a négyből háromszor még egy jó kis vajúdás is belefért a buliba. Ezúttal már tényleg azt szerettem volna, hogyha már a császármetszés nehézségeit megkapom, legalább a szülés előtti kínokból ne kelljen részesülnöm.
A sors azonban másképp gondolta. A harmincadik héten egy kedd este görcsölni kezdett a hasam, amiben nem volt olyan nagy csoda, hiszem gyakorlatilag az egész terhességem során folyamatosan feszült, keményedett, vagy görcsölt a hasam, de ezúttal fél óránként fixen fájni kezdett. Nem volt nagyon erős a fájdalom, még pár órát aludni is tudtam tőle, de azért rossz érzéssel töltött el, mert úgy éreztem, már nem sokáig húzom ezt a terhességet. Délelőttre aztán alábbhagyott a fájás, már-már el is felejtettem, amikor szerda délutántól kezdve újra nekilendült. Egész éjjel ugyanúgy fájdogált, mint előző éjszaka. Csütörtök délelőttre anyukám és Marci unszolására úgy döntöttem, hogy benézek a nőgyógyászomhoz, hátha mond valamit. De sajnos, bár nem tágultam, úgy döntött, hogy bent tart. Miután délutánra a fájások sűrűsödtek és erősödtek is, egyből a koraszülött szülészeti osztályra vettek fel, ahol szülőszékben folytathattam tovább lassú, de kimerítő harcomat a vajúdás ellen. Ebben segített még egy magnéziumos infúzió, amit időnként alkohollal támogattak meg, egy fájásmérő és egy magzati szívhang mérő is. AZ infúzió balról a másik kettő jobbról láncolt az ágyhoz, ami egyébként is egy falap vastagságú és keménységű tákolmány volt, amiben el tudom képzelni, hogy lehet szülni, de hosszú órákon át feküdni próbálni rettenetes. Ha oldalra fordultam, úgy éreztem belém nyomja az amúgy sem túl széles csípőcsontomat az ágy, ha hátra feküdtem, akkor pedig a hasamtól fulladtam meg, más opció pedig nem maradt. Így aztán keserves éjszaka után, a kimerültség olyan stádiumában köszöntött rám a péntek, amikor bár már a fájásaimat az infúziónak köszönhetően sikerült leállítani, olyan szinten összetörtnek éreztem magam, mintha egy elefánt rámült volna, jól összetörte volna a csontjaimat, miközben egész éjjel nem hagytak aludni (ez utóbbi nagyjából meg is felelt a valóságnak).
Legnagyobb megkönnyebbülésemre felkerülhettem a terhes osztályra, ahol végre valódi ágyban pihentethettem meg meggyötört testemet. Itt aztán mindenki óva intett, hogy még legalább 5-6 hétig ne szüljek (mintha ezt én dönteném el), és másik három sorstársammal együtt vártuk, hogy mi fog történni. Az én forgatókönyvem szerint megfigyelnek hétvégén, majd hétfőn eldöntik, hogy hazamehetek-e. Azonban én már vasárnap délután éreztem, hogy ebből nem 5-6 hét, de 5-6- nap sem lesz. Bár fájásaim nem voltak, megmondtam Marcinak, hogy hagyja bekapcsolva a mobilját, mert szerintem újra be fog indulni. Vasárnap késő este be is indultak a fájások, hasonlóan, mint a hét előző napjain. Megvizsgáltak, megkönnyebbülve megállapították, hogy nem tágultam, majd leküldtek a koraszülött szülészetre, ahol ugyanazokat a kütyüket erősítették rám, mint legutóbb. Azon kívül, hogy még a forgásban is rettentően korlátoznak ezek a zsinórok, még a mosdóba is csak a nővérke segítségével tud kimenni az ember, úgy, hogy leveteti magáról őket, majd utána vissza az összeset, úgyhogy kétszer is meggondolja, mielőtt kikel az ágyból.
Az éjszaka közepére annyira felerősödtek a fájásaim, hogy csak azért tudtam imádkozni, hogy reggel 8-ig, amíg beér az orvosom, kibírjam. Aztán amikor eljött a várva várt reggel, megtudtam, hogy az én orvosom hétfőn nem jön be…Na azért ez meglehetősen rosszul esett, még abban bíztam, hogy a szülésznőm meglátva engem, majd behívja, de ő is csak a többieket követve ismételte, hogy mivel még nem tágultam, nem szülünk. (ugyan én eddig 4-szer nem tágultam, és mégis szültem), de kénytelen voltam elfogadni, hogy senki sem hisz nekem…Kb fél óránként azért ellenőrizték kézzel a tágulást, biztos, ami biztos alapon, de továbbra is kitartottak amellett, hogy a magnéziumos infúzió majdcsak mindent megold. Egyszer aztán, kora délután „végre” elfolyt a magzatvíz. Úgy robbant ki belőlem, mint a filmekben szokás, egyszer csak elárasztott és immár valóban foglalkozni kezdtek velem. Főleg miután látták, hogy tiszta meconium (belekakilt a baba), az már csak hab volt a tortán, hogy én alig éltem a másfél napos folyamatos vajúdást követően.
Néhány nővérke kezdett tüsténkedni körülöttem egyre sebesebben, és hamarosan megjelent a szülésznőm is. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre valahára felvágnak, elérzéstelenítenek, és vége lesz a szenvedéseimnek. Mindent felülírt a fájdalomtól való megszabadulás vágya, bevallom még az sem tudta volna ezt a hőn áhított vágyat elfojtani, ha nem a 31 hétben lettem volna, hanem jóval korábban. Egyszerűen annyira kimerültnek éreztem magam, és annyira sok fájdalom gyülemlett fel bennem, hogy úgy éreztem egy perccel sem bírok többet elviselni. Képtelen lettem volna egy „rendes” szülést végigcsinálni, csak mint egy báb, vártam, hogy történjék, aminek történnie kell, miközben úgy éreztem a görcsök az utolsó csepp erőmet is elszívják.
Kiderült, hogy azért a délelőtt folyamán szóltak az orvosomnak, aki vidéken rendelt, de mondta, hogy a rendelése végén még egyszer értesítsék. Valamilyen csodálatos oknál fogva (megérzés, vagy az orvosok hatodik érzéke) ekkorra egész közel járt már a kórházhoz, és mire a szülésznőm mindent előkészített rajtam a műtétre, bedugta a fejét a terembe.
Nagyjából úgy éreztem, mintha az őrangyalom érkezett volna meg, olyan hála töltött el, ami az egész lelkemet átjárta, miközben végre bizton tudtam, hogy jó kezekben leszek. A magzatvíz elfolyása és a műtét megkezdése között irtó kevés idő telt el, gyakorlatilag kapkodás kezdődött, és amikor kiderült, hogy foglalt a műtő, az orvosom kijelentette, hogy akkor egymás mellett fognak minket műteni, nincs apelláta. Marci épp akkor vágtatott (volna) be, amikor már szinte toltak be a műtőbe, de kiutasították, hogy egyrészt most nem érnek rá apukákra, másrészt nem lehet a műtőben külsős, ha két műtét folyik egymás mellett.
Én, mint egy élőhalott feküdtem a szülőágyon, miközben sikeresen kitépték a branült a kezemből, miközben tiszta hálóinget próbáltak rámcincálni. A bal kezembe tehát egy újabb branült próbáltak beszúrni, miközben a jobbat olyan szinten szorította el a vérnyomásmérő, hogy nem is éreztem. Egyébként alig vártam már, hogy semmit se érezzek, de még mindig olyan erősek voltak a fájások, hogy a szurkálás enyhe simogatásnak tetszett.
Végre az aneszteziológus belőtte a gerincérzéstelenítőt, aminek hatására eljött a várva várt megkönnyebbülés, de már olyan stádiumban voltam, hogy örömöt nem, csupán egy olyan fajta békét éreztem, amit az a maratonista érezhet, aki nem készült fel eléggé a versenyre, és az utolsó csepp erejét is arra használja, hogy befusson a célba…nekem ez volt a célom, a gerincérzéstelenítés…a többi már az orvosom dolga, gondoltam.
Szerencsére valóban biztos kezek közé kerültem, és Bercibabát olyan gyorsan sikerült „kikapni” belőlem, mint még soha egyetlen gyerekemet sem…Én tényleg nem tudtam hol vagyok, végig csukott szemmel, mintha úsztam volna a semmiben. Közben hallottam, hogy kérdezgetnek, mindenféle felesleges dolgot, mint később rájöttem, biztos csak arra szolgált, hogy csekkolják, még mindig velük vagyok, és nem csak testi önmagamban.
Mikor Bercit kivették, az orvosom viszonylagos megkönnyebbültséggel jelentette ki: „Jól van, felsírt!”. Bár Berci nekem pillanatoknak tűnő idő alatt született meg, rajtam még volt mit „dolgozni”. Mivel az időérzékemet teljesen elveszítettem, ez engem már egyáltalán nem zavart, boldog érzéketlenségben teltek a percek, órák, majd egyszer csak azt láttam, hogy kitolnak a műtőből, Marcival még látjuk egymást, aztán elvisznek a császármetszés utáni őrzőbe.
Ennél jobban még ember nem örült ennek az őrzőnek, úgy éreztem az elmúlt napok szülőszékei után, hogy egyetlen ötcsillagos szálloda sem tudna többet adni nekem. Az ágy kényelmes volt, a fejrészt gombbal lehetett emelni, és végre „megszabadultam” az elmúlt napok feszítő édes terhétől.
Így született meg Berci, de ekkor még nem tudtam, hogy az igazi nehézségek, csak ekkor kezdődnek.
Berci további sorsáról itt olvashatsz: https://4gyerekkelszepazelet.blog.hu/2020/01/20/berci_naplo
