3 bajtárs

3 bajtárs

4 stopli

2020. augusztus 13. - 3 bajtárs

A lépcsőn láttam meg először, az unokatestvéremék garázsában. Hanyagul volt odatéve egy színes papírdobozban, én csupán kíváncsiságból belenéztem, és kiszáradt a szám: egy igazi, hatos keménystoplis Nike futballcsuka volt. Kivettem a dobozból, és úgy forgattam a kezemben a garázsba beszűrődő fénypászmákon keresztül, mint egy régész valami régóta keresett értékes antik műtárgyat. Poros volt, a bőre száradt, szinte repedezett, de nekem maga volt a tökéletesség. Ámulva néztem a keskeny, szinte kecses műanyag talpat, a fekete bőrre gondosan rávarrott fehér logót, és a talpából kiálló kemény műanyag stoplikat – amikből kettő (pontosabban másfél) ki volt törve a jobboson. De nekem még így, a maga torzóságában is hibátlan és persze elérhetetlen kincsnek tűnt.

Jópár évvel idősebb unokabátyám a Fradiban focizott, az ifibajnok csapat tagja volt, de akkor már évek óta abbahagyta a labdarúgást. Én talán 11-12 éves lehettem akkor, a focival kapcsolatos álmaim első lépcsője előtt - ami a megye I-es serdülőbajnokság lett volna. Ahogy mindenki más a 80-as évek elején, focihoz (meg minden máshoz) sima vászon tornacipőt, dorkót használtunk. Fehér vagy sötétkék, az orrán fehér gumiréteg - vagányabbak a magasszárú változatot használták. Főképp salakon vagy betonon játszottunk, esetleg a városi sporttelep kikopott edzőpályáján, amit inkább lehetett földesnek, mint füvesnek nevezni. Akkoriban minden focizni vágyó fiúnak (azaz 10-ból kilenc gyereknek) egyik sztenderd karácsonyi ajándéka (vagy legalábbis vágya) stopliscipő volt. Sokat nem kellett a szülőknek válogatniuk, egyfajtát lehetett kapni: fekete Tisza, 12 gumi stoplival. Ha valaki ilyet kapott, utána napokig nem lehetett leszedni a lábáról: nem csak abban focizott, de abban biciklizett, abban ment boltba, iskolába, mindenhova. Sőt, akkoriban bizony nem ritka látvány volt az iskolai ünnepségeken sem a fehér úttörőing és a sötét ünneplős nadrág méltó kiegészítőjeként sem.

Mivel mindenhova hordtuk (bár betonon csak a legelvetemültebbek használták), elég gyorsan koptak a puha gumistoplik, aminek eredményeképp pár hónapon belül a füves játékra teljesen alkalmatlan lett, egy kis eső után pedig jobban csúszott, mint a korcsolya.

Ezen „szocializálódva” került a kezembe a keménystoplis Nike. Mintha a Merkur telepen a Trabantok között sétálgatva hirtelen előbukkant volna egy régi Ferrari. Bár fel sem tudtam fogni valójában, hogy nekem valaha is lehet ilyenem, az esélytelenség teljes nyugalmával megkérdeztem az unokabátyámat, hogy ha ő már amúgy sem használja, nem adná-e nekem? És ahogy az lenni szokott ilyen esetben, ő hanyagul mondta, hogy vigyem nyugodtan, bár a kitört stoplik miatt úgyis használhatatlan már.

Alig vártam, hogy hazaérve felvehessem, fel a biciklire és irány a focipálya. A többiek már javában fociztak, amikor megérkeztem. Amint észrevették a Nike cipőt a lábamon, azonnal megállt a játék, körém gyűltek, úgy bámultak, mint aki csodát látnak. Természetesen én választhattam ezek után, melyik csapatba állok be, és indulhatott a játék a földesen.

A megszokott vékony gumitalpú tornacipőhöz képest nagyon magasan volt a talpa a csukának, úgy éreztem, mintha magas sarkúban játszanék, elegánsan, légies mozdulatokkal, finom labdaérintésekkel. Az első 5 percben mindenesetre élveztem, hogy szépen a lábfejemre simul a cipő. A második 5 percben ezt már enyhe szorításnak éreztem - utána viszont egyre erősödő lábprésnek, amin az inkvizítor percről percre szorít egyet. Hiába vettem lazábbra a fűzőt, a cipő lábfeje egyszerűen túl szűk volt rám, miközben az orra legalább 2-3 számmal nagyobb volt a kelleténél.

Emellett minden lépésnél figyelnem kellett, hogy nehogy kitörjön a bokám, mert a jobb cipőn a maradék 4 (illetve 4 és fél) stopli egyáltalán nem volt stabil, állandóan billegett alattam. Ráadásul a betonkeményre taposott, csontszáraz pályán a műanyag stoplik úgy csúsztak, hogy megállni vagy fordulni nem igazán tudtam.

A többiek ebből persze nem vehettek észre semmit, frissen kivívott nimbuszomat nem tehettem kockára – no meg fostam is attól az oltástól, amit kapnék, ha kiderül, hogy mégsem király a Nike-csuka! Úgyhogy összeszorított fogakkal, erőltetett mosollyal az arcomon próbáltam talpon maradni a csodacipőben, aztán kb. fél óra után nem bírtam tovább.

-Ivószünet! Rohadt meleg van – kiáltottam. A Nike adta tekintélyemnek köszönhetően mindenki abbahagyta a játékot, és rohantunk a klubház előtti csaphoz. Pontosabban ők rohantak, én meg a sírás határán csoszogtam utánuk.

Ivás után kicsit leültünk a fűbe, én pedig kapva az alkalmon gyorsan levettem a lábamról, hogy kézbe vehessék és körbe adogathassák. A lábaim lassan engedtek fel, sajogtak, de élveztem a pár perc szabadságot, mielőtt ismét fel kell húznom a „spanyolcsizmát”.

Az egyik kisebb fiú teljesen meg volt babonázva a cipőtől, forgatta a kezében, és hirtelen megkérdezte:

- Felvehetem egy kicsit? Csak egy percre! Csak pár lépésre add oda légyszi! – könyörgött.

A többi nagyfiú gúnyosan röhögött, én viszont lecsaptam a nem várt „ajándékra”:

- Persze, simán! Ha akarod, cserélhetünk is kicsit, játszhatsz benne!

Mindenki döbbenten nézett, a kissrác hálálkodva tépte le magáról a tornacipőt és bújt bele a stoplisba, a többiek pedig kórusban kiabálták:

- Utána én is! Nekem is add oda, én jobb haverod vagyok! Ne legyél szenya!

Én pedig egy arab sejk nagyvonalúságával intettem nekik, hogy oké, mehet, mindenki kipróbálhatja. Persze nagyon aggódtam, hogy nekik is kényelmetlen lesz, de annyira fájt a lábam, hogy ezt a kockázatot be kellett vállalnom. Örömmel cserélgették a srácok egymás utána cipőt, és mindegyik el volt ájulva, mennyivel jobb ebben focizni – én meg legalább ekkora örömmel húztam fel sorban a kopott vászontornacipőiket, és tudtam végre megint futni, rúgni, vagy csak fájdalommentesen járni végre.

Lassan visszakerült volna hozzám a cipő, én igyekeztem húzni az időt – amikor megjelent a pályán Kandúr. Nem idevalósi volt, Budapesten lakott, de a nyári szüneteket mindig itt töltötte vidéken a nagyszülőknél. Ha azt mondom, hogy nem volt népszerű srác, viszonylag finoman fogalmazok. Nagydarab, kövérkés, de ugyanakkor erős és vagány is volt – no meg végtelenül bunkó. Ezek a tulajdonságok így együtt magasra tudtak emelni bárkit a focipálya hierarchiájában, és ezzel ő is tisztában volt. Ha megérkezett, általában nem kérdezte meg, hogy beállhat-e focizni, hanem csak annyit szólt:

- Kivel vagyok parasztok?

Ha nem akartuk engedni, hogy beálljon, akkor először folyamatosan kurvaanyázott mindenkit, utána pedig elkezdte leengedni a bicikliken a gumikat. Ekkor, ha nála gyengébbek voltak többségben, általában beengedték a játékba. Ha pedig nála erősebbek, lefogták és megverték. De becsületére legyen mondva, ezt is bevállalta, sőt amikor a verés után a könnyeit törölgetve felült a biciklijére és hazaindult, a pályától biztos távolságra még elkezdte fennhangon becsmérelni a focizókat. (Erről akkor szokott le, amikor a nagyobb fiúk már kismotorral jártak ki a pályára, és fél perc alatt utol tudták érni.)

Kandúr egyből kiszúrta a Nike cipőt az egyik kisebb srácon és azonnal lecsapott rá. Amikor megtudta, hogy az enyém, kicsit vacillált, hogy simán elvegye vagy elkérje – többször verekedtünk korábban, nagyjából döntetlen eredménnyel, de most békés kedvében volt.

- Add már ide nekem is azt a szart, ne legyél köcsög!

Ez tőle szokatlanul kedves kérésnek számított (anno ugyan az angolok az úriemberek sportjának nevezték a „footballt”, de ők nyilvánvalóan nem ismerték Kandúrt), nekem pedig csak az járt a fejembe, hogy így pár perc haladékot kapok, mielőtt újra a lábamra kerül a cipő. Intettem, hogy húzza fel nyugodtan, közben aggódva figyeltem, vajon mit szól majd hozzá. Nem volt népszerű, de mindenképpen véleményformálónak számított, ha lefikázza a cipőt, esetleg a többiek is bevallhatják, hogy kényelmetlen, szorít, és billeg.

Szuszogva nyomta bele vastag lábait a kecses cipőbe, majd szétrepedt a bőr a varrásnál, de bírta a strapát. Pár percet játszott benne, aztán szigorú arccal véleményt mondott:

- Király ez a csuka baszod! – szólt kegyesen, aztán már húzta is le a lábáról mindkettőt. Ha engem szorított, neki szerintem megszűnt a vérnyomás a lábfejeiben.

Pár percre még visszakerült rám a cipő, én belül könnyezve számoltam a perceket, mire vége lett a játéknak. Átmentünk a pálya sarkában álló kocsmába, ahol az otthonról elcsent, összekuporgatott filléreken Jaffát ittunk, közben mindenki a cipőt dicsérte és irigykedett rám.

Amikor hazaindultunk és a többiek már nem láttak, megálltam és egyből levettem magamról a cipőket. Ugyanolyan szépnek láttam őket, mint amikor először megpillantottam a pincelépcsőn.

Vidáman, mezítláb tekertem hazafelé, és azt gondoltam: mekkora király voltam egész délután! És az sem zavart, hogy csak 4 (na jó, 4 és fél) stopli van a jobboson.

A bejegyzés trackback címe:

https://3bajtars.blog.hu/api/trackback/id/tr2916138684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása