Jóllehet az Afrikát gyarmatosító nagyhatalmakról sokaknak elsősorban a franciák és a britek jutnak
eszébe, ha Kelet-Afrika felé tekintünk, látjuk: a Közel-Kelet is ott hagyta nyomát a térség kultúráján.
A legszínesebb e tekintetben talán a turizmusáról híres Zanzibár: a festői szépségű szigetvilágba már
a tizedik században perzsa kereskedők érkeztek, akik magukkal hozták ősi kultúrájukat is. Noha a mai
Irán ekkor már több évszázada muszlim volt, az ide érkezők közt sokan Zoroaszter tanait vallották, s
ők építették Afrika első zoroasztriánus kegyhelyeit is. A múlt század negyvenes éveiben újabb
zoroasztriánusok, akkor elterjedt nevükön párszik szálltak itt partra, immár a brit gyarmati
adminisztráció hivatalnokaiként: ilyen családból származott Farrokh Bulsara, ismertebb nevén
Freddie Mercury is.
Zanzibár a tizenhatodik században portugál uralom alá került az Arab-félsziget csücskén lévő
Ománnal együtt, ám az utóbbi hamar lerázta magáról Lisszabon igáját, az uralomra kerülő Ja’rúbi
dinasztia pedig nem csupán az országot egyesítette, hanem maga is kedvet kapott a
gyarmatosításhoz, és egyebek közt Zanzibárra is kiterjesztette fennhatóságát.
Bár a Ja’rúbidákat később megdöntötték a mai is hatalmon lévő Bu Szaídok, Zanzibár egészen a
huszadik századig Omán egyik ékköve maradt, a tizenkilencedik század közepén pedig egy időre a
fővárost is áthelyezték Maszkatból a zanzibári Stone Townba (arabul Medína al-Hidzsárába), amelyet
egyébként az UNESCO 2000-ben felvette a világörökségi listájára is.
Zanzibár kikötői nagyszerű lehetőséget biztosítottak a kereskedelemre, s nemsokára Afrika keleti
részének legfontosabb lerakodóhelyévé vált: rengeteg hajó érkezett partjaihoz, tele arannyal,
elefántcsonttal, fűszerekkel, tömjénnel, ébennel, selyemmel, fegyverekkel – és rabszolgákkal.
Tidiane N'Diaye szenegáli antropológus rámutat arra, hogy jóllehet Kelet-Afrikában a rabszolgaság
már a hódítók előtt is ismert volt – az egymással harcoló törzsek ugyanis gyakran vetették
rabszolgaságba a legyőzötteket, a gyarmatosítás korával az intézmény a virágkorába ért. A kelet-
afrikai rabszolgákat többnyire a kontinens északi részére, elsősorban Marokkóba és Egyiptomba
hurcolták, de sokan kerültek közülük az omániak által itt létrehozott ültetvényekre is.
Zanzibár és Omán 1862-ben váltak külön szultanátussá, de mindkét terület urai továbbra is a Bu Szaíd
dinasztiából kerültek ki. Nem sokkal később Afrika ezen a részén is megjelentek a britek, és a
zanzibári szultánok fennhatósága az ő érkezésükkel hamar névlegessé vált. A nyugati gyarmatosítók
és a helyi arisztokrácia közt azt követően tört ki háború, hogy 1896-ban titokzatos körülmények közt
meghalt a britek választotta zanzibári szultán, helyét pedig unokatestvére, Hálid bin Bargás foglalta
el, aki egyértelművé tette: nem kér az idegen fennhatóságból. A britek a „bitorló” lemondását
követelték, aki ehelyett inkább katonákat vezényelt ki ellenük: a Hálid menekülésével végződő,
kerek 38 percig tartó „harc” – amely során a brit tüzérség ágyúkkal lőtte szét az uralkodó palotáját – a
világ legrövidebb háborújaként vonult be a történelembe.
Zanzibár ma fél-autonóm területként Tanzánia része. Bár a mintegy 55 milliós államban a muszlimok
aránya körülbelül 40 százalék, a sziget 1,3 milliós lakossága szinte mind az iszlám vallás követője. A
régi urak öröksége itt sem múlt el nyomtalanul: a szigetvilágban élnek szunniták, síiták, az Ománban
népszerű ibádi irányzatot követő muszlimok, valamint szúfi közösségek is. Noha az itt élők jórésze
fekete-afrikai, az idők során gyakoriak voltak a perzsa-afrikai vegyes házasságok, az ilyen gyökerekkel
rendelkezőket nevezik sirázinak. Ma is vannak továbbá olyanok, akik ománi származásúnak vallják
magukat: ők, ha ezt igazolni tudják Maszkatnál, jogosultak az ománi állampolgárságra.
Egy, az ENSZ által 2008-ban közzétett tanulmány szerint az arab származású zanzibáriak jelentős része
a sziget függetlensége mellett van, míg az afrikaiak és a siráziak többsége autonómiapárti.
Forrás: Deutsche Welle, Britannica, UNHCR, Hindustantimes.com
