2018. máj 22.

Nem más csak különböző

írta: Zűrzavaros Család
Nem más csak különböző

Amikor az egyik fejlesztője betegnek hívta a fiamat olyan volt, mintha hasba rúgott volna. Kóvályogtam: hát még a fejlesztője, aki ismeri is betegnek tartja? Másképp észlel, így a beszédet is, de ettől nem butább és nem is kevesebb.

water-fight-442257_1920.jpg

Aztán amikor a játszótéren csúfolták a fiamat, aki emiatt üldözőbe vette a bántalmazóit, igencsak helyesen, anyuka vidáman közölte velem, hogy de hát ő mondta a fiának, hogy hagyja ezt a kisfiút, mert más. Szinte köpte a szavakat. Ezt a szót mindig is utáltam, nem használom sem a más szexuális orientációra, sem a más vallási stb háttérrel rendelkezők megkülönböztetésre. Mert ennek a szónak valahogy mára lett egy pejoratív kicsengése, mintha a más kevesebb/kínos/kellemetlen lenne.

A diagnózisunk beszédfogyatékos. Kizárólag akkor használom ezt a szót, amikor egy nem elfogadó embernek jól oda akarok vágni. Fogyatékos – vagyis valamiből kevesebb?

De továbbmegyek az én diagnózisom a fiaméval együtt született meg: szenzoros integrációs zavar. Vagyis én, aki amúgy világ életemben éreztem, hogy valamiben „más” vagyok, egész eddig menedzserként, dolgozó emberként, feleségként, barátként hasznos tagja voltam a társadalomnak, de a diagnózisom meglétével valahogy más lettem?  Kevesebb? Már nem nézzük ki belőlem amit eddig elvártunk?

A dolog iróniája pont az, hogy a diagnózis előtt valóban másnak – igen a kevesebb hozzáragadt jelentéssel együtt – éreztem magam (aki bénán vezet, rosszul tájékozódik, érzékeny és szétszórt stb.) és pont a diagnózis ismerete óta nem érzem magam másnak, viszont érzem magam egésznek.

Én, a fiam és a sorstársaink, akiknek mozgásukban, vagy akár érzékelésükben, beszédükben, látásukban vannak nehézségeik nem vagyunk mások, ugyanúgy csak emberek vagyunk, akik elfogadásra, szeretetre, egy hasznos életre vágyunk.

Miért kéne egy magas intelligenciájú autistának seprűt kötögetni? és egy mozgásában korlátozottnak? Nem lehetne egyetemi tanár, kutató orvos mint egy ismerősöm Angliában, vagy mint sok diagnózis nélküli autista? Vagy miért ne dolgozhatna cukrászdában, autómosóban a súlyosabb autista/down-szindrómás és érezhetné magát hasznosnak. Mint ahogy erre is sok példát látunk.

Ügye nem kell elmesélnem, hogy milyen hasznos tulajdonság a hiperfókusz (amit nem csak az autisták, de igen! az ADHDsok is bírtokolnak), hogy mennyi kutatót, orvost mérnököt, vezetőt, segítőt adott ez a „bélyeg” a társadalomnak. Vagy hány ADHDs sportoló, vállalkozó, ötletgazda van, és hogy a szenzorosság mennyire fejleszti a problémamegoldást (ami a mai technikai társadalom legfontosabb tulajdonsága)? Ha leválasztjuk a neurológiai eltérésről a társadalmi elvárásokat, és így a beilleszkedési problémákat, az eltérés legalább annyi pozitívumot rejt mint negatívumot, nem véletlen, hogy a hordozó géneket nem írtotta ki az evolúció.

Mi lenne, ha ezekre a bélyegekre csak úgy tekintenénk, mint személyiség típusra? Mint az introvertált-extrovertált? Ami inkább egy kezelési útmutató, mintsem megbélyegzés. Ha tudom, hogy introvertált, tudok hogy viszonyulni hozzá. Nem fesztiválra, hanem kávéházba viszem. Persze minden introvertált (autista, down-szindrómás, más kognitív képességű, vagy látássérült stb.) más, de vannak bizonyos tulajdonságok, keretek, amik azonosak, amik segítenek megérteni. Ha tudnánk így tekinteni a különböző/különleges emberekre (és ebbe hitem szerint beletartozik a más kultúrkörből, más szexuális orientációval élő stb is) máris mindenkinek sokkal könnyebb lenne és együtt lehetne működni, szégyen és megszégyenítés, értetlenség nélkül is.

A problémáim 80%-a a társadalom, ahogy korábban megfogalmaztam és ahogy a mozgáskorlátozott Stella Young Ted előadásában szintén erre lyukadt ki, a többi csak technikai kérdés. Megoldható. De a kirekesztés, a csúfolódás, az elfordulás, vagy épp az inspiráció elvont tárgyaként elkülönülni nem megoldható és nem is megoldás.

Ahogy a szülészorvosom mondta – utáltam – minden fejben dől el. Ez is. Ha a társadalom elfogadja a különbözőséget, képes partnerként, hasznos tagként, kooperatívan viszonyulni embertársaihoz – speciális igényű az emberek 18%-a és akkor az egyéb kisebbségekről (kulturális, nyelvi, nemi orientáció, vallási stb) nem is beszéltünk (így máris az jön ki, hogy a „mások” összességében többen vannak, mint az „átlagosak”) – akkor az megváltoztatja a hozzáállást és így az életünket is: többé nem lesz kérdés az inklúzió, csökken a csúfolás, bántalmazás, lesznek ezeknek a gyerekeknek barátaik, önbizalmuk és felnőtt társaiknak értelmes munkája. Csak azért mert gurul, egy energiabomba, vagy érzékeny nem kevésbé okos, vicces, vagy jóképű.

És akkor most arra kérlek, hogy állj mellénk – és még a hozzám csatlakozó civilekhez – és tedd mások számára is egyértelművé, hogy te az elfogadás mellett döntesz. Kérlek tegyél ki egy kis szöveget a Facebook oldaladra a #csakember #justhuman hashtaggel, és mutassuk meg, hogy mi vagyunk többen. Én ezt írtam: Nem hiszem, hogy az embereket a látható, vagy láthatatlan különbözőségük alapján kell megítélni. Én az embert látom mindenkiben. A más (legyen szó kulturális különbözőségről, bőrszínről, neurológiai eltéréstől) az nem kevesebb, egyszerűen csak eltérő. Nem csak elfogadom, de vigyázok is rá, ha kell megvédem, segítem, hogy saját maga lehessen, mert önmagában értékes.

Köszönöm, hogy az embert látod!

lájkolj minket a Facebookon!

Szólj hozzá

személyes tabudöntögetés