Aki bújt, aki nem, Essexben nem csak gyerekek, legendák is születnek, majd szájhagyomány útján terjednek, így szemtelenül beférkőznek a kis közösség mindennapjaiba. Addig tekeregnek körbe-körbe, míg a helyi lakosok megtanulnak (túl)élni. Mert Sarah Perry regényében a félelem karöltve érkezik az Essexi Kígyó köré szőtt mitikus történetekkel, rejtélyes álmokkal, illetve a Bajjal. Miközben az Áruló Tölgyfája „roskadozik a patkóktól”. Ajánló.

Sarah Perry nem bízta a véletlenre: maradandót alkotott. Az essexi kígyó c. regénye egy olyan mitikus, tizenkilencedik századi környezetbe kalauzolja olvasóit, amelyben az írónő korhűen ábrázolja a viktoriánus világot, és a legendákat is úgy tálalja a sorok között, hogy az olvasó mohón falja a lapokat. Egyre többet és többet akar.

Ahogyan a történet szereplői is. Válaszokat, mihamarabb, hiszen nincs vesztegetnivaló idejük. A jelek sokasodnak, a gyerekek „jönnek-mennek”, a lápvidék titkokat rejt. A kötet elején kiderül, Cora Seaborne özvegy, s rajong különc fiáért, Francis-ért. Majd mindketten Essexbe utaznak, és kezdetét veszi a furcsa kaland, ezáltal pedig a cselekmények különleges módon kapcsolódnak egymáshoz.

Aki bújt, aki nem, a Furcsa Hírek Essexből érkeznek; a Baj, a vízi lény, az Áruló Tölgyfája, ami „roskadozik a patkóktól”, Naomi személye, az ijesztő nevetés, a kék tinta, a kéklő ég, s a rejtélyes álmok, mind-mind megtalálhatóak a kötetben. Fontosnak tartottam kiemelni a felsoroltakat, hiszen jelentőségük van. Ahogyan annak is, hogy a „bűnösök megfizetnek vétkeikért”.

Corát a tettvágy vezérli, nem titkolt szándéka, hogy egy ismeretlen állatfajra bukkanjon (az ammoniteszeknek fontos szerepük van), s így a neve méltó helyet kapjon a British Museumban. Mindemellett megismerhetjük a sebész, Dr. Luke Garrett személyét, William Ransome-ot , Aldwinter egyházközségének plébánosát, annak beteg feleségét, és Spencert, Charles Ambrose-t, Cracknellt, s még hosszasan sorolhatnám a szereplőket. Mindegyikük hozzáad valamit a regényhez. Az igazsághoz.

A kötet különlegessége – a borítón kívül – abban is rejlik, hogy meg kell küzdeni a megértéséért. A karakterek mögé kell látni, egyenként szükségeltetik értelmezni a cselekedeteiket. Például amikor az olvasó azt hinné, már kiismerte Cora karakterét, rádöbben, bőven tartogat még a hölgy meglepetéseket. Továbbá Cora és William levelezése mozaikként illeszkedik a cselekményszálak közé, színesítik azokat. Nekem különösen tetszett a régies nyelvezet, a kölcsönös tisztelet papírra vetett kivonata, s a kettejük között bimbózó „románc” egy-egy kiragadott fejezete.

Mindemellett a félelem és a bűntudat kettőssége is megjelenik a sorok között, méghozzá úgy, hogy fejezetenként egyre többet tudunk meg a két fogalom egymáshoz való viszonyáról.  Ha jobban kifejteném ezt a bizonyos viszonyt, az már spoilerezésnek minősülne, de annyit elárulhatok: a válaszok néha a szemünk előtt tekeregnek (hogy stílusos legyek), és nagyon mélyen gyökereznek.

A félelem pedig megbénítja a testet, lelket, a bűntudat felemészt, a továbblépés és visszalépés közé esetenként egyenlőségjel kerül. Hosszasan elmélkedhetnék arról, mire tekinthetünk szörnyként. Vagy kire. Sarah Perry kötetében bravúros válaszokat kapunk, illetve egy kicsit talán el is gondolkodunk az olvasottakon.

Hiszen aki bújt, aki nem...

Olvasói élmény: 9/10

Fotó: Saját