Bárcsak igaz volna Morus Tamás címbéli gondolata! Az általam egyébiránt igen kedvelt Kovács Ákos ugyanezt fogalmazza meg, szintén tévesen: "A hagyomány nem más, mint több évezrednyi, sűrített tudás arról, mi az emberi, mi az üdvözítő." Azért érzem hamisságnak, mert a lángnak és a bölcsességnek nincs szüksége arra, hogy hagyománynak bélyegezzék és féltő figyelmességgel átmentsék az utókor számára. Pont a hamu és a poros, idejétmúlt gondolatok azok, amelyek csendben kihunynának, ha a hagyományőrzés apostolai nem igyekeznének minden régiséget egyetlen dobozba csomagolni és az árukapcsolás trükkjével mesterségesen életben tartani.
Charles Darwin "A fajok eredete" című művében így ír a természetes szelekcióról: "az egész világon minden nap minden órájában ellenőrzi még a legcsekélyebb változásokat is. A rosszakat elveti, a jókat megőrzi és felhalmozza. Csendben és észrevétlenül működik minden élőlény javításán". Az evolúciót németalföldi, puritán takarékosság jellemzi. Végtelenül pragmatikus, csak a hatékonyság számít. Mindig azokat az élőlényeket részesíti előnyben, amelyek minden energiájukat a fennmaradásnak és szaporodásnak szentelik. Az életképes mutációk így továbbélnek, a terméketlenek pedig kipusztulnak. A kulturális evolúció sem működik másképp: ugyanolyan kérlelhetetlenül hajszolja a hatékonyságot. Hosszú távon csakis a gyümölcsöző eszmék, filozófiák, vallások, szokások és rituálék maradhatnak életben, a terméketlenek bennrekednek a történelem zsákutcáiban. Azt érdemes látni, hogy az alapvető erkölcsi normákon kívül nem léteznek történelmen átívelő, általános értékek. A kultúra különböző termékeit az adott kor, földrajzi hely és környezet árazza be. A magyar népzene nem jobb és nem rosszabb, mint a britpop, vagy a drum and bass; s adott körülmények között a négyökrös szekér is lehet használhatóbb, mint az elektromos autó. A könyvtárak és múzeumi tárlók nem csupán arra valók, hogy lássuk, honnan jöttünk, de akár használható ötleteket is adhatnak a jövőre nézve.
Arra viszont semmi szükség, hogy a különböző tradíciókra megkérdőjelezhetetlen értékként tekintsünk. Az, hogy valami ősi gyökerekkel bíró, még önmagában semmit sem jelent. A lovasíjászat szépségét nem az adja, hogy honfoglaló felmenőink is gyakorolták. A teqball élvezeti értékéből semmit nem vesz el, hogy öt éve még a kutya sem hallott róla. A hagyományok feltétlen tiszteletével az a fő gond, hogy elszívja a levegőt a gondolkodás, a kreativitás, a hatékony létezés elől. Évtizedekig tartotta magát az az érthetetlen elv is, hogy a focimeccseken nem használnak videóbírót. Szinte szégyen, hogy az idei VB-ig kellett várni a bevezetésére. Valójában mindenkinek, aki az egyéni boldogságát keresi - és ki az, aki nem? -, érdemes volna végigtekintenie az életén, hogy melyek azok a mozzanatok, amelyek ténylegesen hasznosak, vagy örömöt okoznak, s melyek azok, amelyek csupán kiüresedett rituálét jelentenek. Az utóbbiakat érdemes volna azonnal, szívfájdalom nélkül törölni a napirendből. Nem is gondolnánk, hány felesleges és értelmetlen szokást követünk. Popper Péter mesélte el egyik előadásában annak a fiatal háziasszonynak a történetét, aki mindig kínosan ügyelt arra, hogy milyen méretűre és formájúra vágja a húst, mielőtt sütni kezdi. Amikor férje rákérdezett a jelenségre, csak annyit tudott válaszolni, hogy az anyja is mindig így csinálta. Amikor a kedves mamát kezdték faggatni, ő is az anyjára hivatkozott. Mire a nagyihoz értek, ő már csak nevetett az egészen: egyszerűen kicsi volt a serpenyője... A legtöbb szokásnak ez a természete. Egy régi, praktikus eljárás idővel kiüresedett, formális rituálévá válik. Ha képesek vagyunk ezeket felismerni és kigyomlálni az életünkből, úgy maradhat hely az igazán hasznos és örömteli fejezeteknek. A kérdés már csupán az, hogy vajon miért nem tesszük.
Amikor új autót vásárolunk, s az értékesítő már jó másfél órája csak velünk foglalkozik, kinyomja a telefonját, ha hívják, nem megy ebédelni a kollégáival, s érzékelhetően fejben már a jutalékát kalkulálja, súlyos hibát követünk el, ha nem szegezzük neki a kérdést: "és ugye a könnyűfém felnit megkapom ajándékba?" Éppen attól kerülünk tökéletes alkupozícióba, hogy emberünk kilencven percet már ránk szánt, a markában érzi az üzletet, lelkileg tökéletesen elköteleződött az ügy mellett. A pókerben "pot committed"-nek nevezik azt a helyzetet, amikor zsetonkészletünk jelentős része - harmada, fele - már az asztal közepén állomásozik; innentől aztán jöhet bármilyen lap, dobni biztosan nem fogunk, hiszen a végsőkig elköteleződtünk a kassza mellett. Valami ilyesmi áll az értelmetlen rituálék hátterében is. Nagyanyám negyven éven keresztül játszotta ugyanazokat a lottószámokat, mert minden újabb héttel nehezebb lett volna elviselnie, ha végül mégis öt találata lenne - érvényes szelvény nélkül. A vallási hagyományokkal ugyancsak ez a helyzet: egy idős ember nemigen fog felhagyni a szokásival, még akkor sem, ha minden rendelkezésre álló információ szerint üres és értelmetlen amit tesz. Rém kínos volna ugyanis szembenéznie azzal, hogy életének egy jelentős részét tökéletesen eltékozolta. Talán még a matek is mellette szól: ha valaki hetven éven keresztül eleget tesz az egyház előírásainak, úgy elég, ha néhány százalék esélyt ad a feltámadásnak és annak, hogy abban lesz szerepe a vallási szokásoknak - máris lőttek a kijózanodásnak.
Életünk ezerféle szokásból és rituáléból építkezik. Ha azt valljuk, hogy ezek jelentik a létezés értelmét, s foggal-körömmel ragaszkodunk minden hagyományhoz, úgy valójában dacolunk az idővel, kimerevítjük a múltat, s szembe menetelünk az evolúcióval. Ha viszont kritikus szemmel közelítünk gépies megszokásainkhoz, úgy a progresszió részesei és formálói lehetünk. Mondhatjuk azt, hogy a fogmosás és a körömápolás megőrzendő rituálé, mert előnyösebb megjelenést biztosít. Dönthetünk úgy, hogy a szomszédokkal folytatott rövid bájcsevej a liftben jó szokás, mert úgy okozunk örömöt másoknak, hogy az nekünk semmibe sem kerül. Juthatunk arra a következtetésre, hogy a szülinapi torta és a karácsonyi fenyődíszítés értékes hagyomány, mert a gyerkőcök imádják. De simán lehet, hogy a dohányzás, a kényszeres, napi takarítás, a kötelező ajándékozás, a vőfélyek fantáziátlan bohóckodása, a húsvéti locsolkodás, az unalmas rokonlátogatások vagy épp az éjféli mise kapcsán már elfogynak az érvek. És akkor még ki sem tettük a lábunkat Európából. Indiában a szent tehenek tisztelete, a zsidó vallásban a Talmud ezerféle előírása, az iszlám kötelező formaságai - mind abszolút haszontalannak tűnnek; Kínában a nők lábának zsugorítása, Afrikában a lányok csiklójának kimetszése pedig egyenesen embertelen hagyomány. (Ez utóbbi ráadásul a mai napig dívik.) Japánban pár hete irgalmatlan botrány keveredett, amikor Kiotó polgármestere egy szumóverseny megnyitóján tartott beszéde közben rosszul lett és összeesett, ám a szervezők - az ősi tradícióra hivatkozva - nem engedték fel a segítségére siető női orvosokat a küzdőtérre, hiszen oda csak férfi léphet... Leszámítva a kegyetlenkedéseket és az életveszélyes ostobaságokat, a népszokások önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Az az ideális, ha mindenki szabadon kialakíthatja a maga testreszabott, szükségleteihez illeszkedő rituálé-csomagját. S ha már Morus Tamással és Kovács Ákossal vitába szálltam, Agatha Christie szavaival azért feltétlenül egyet kell értenem: "A múltat nem szabad megkövesítve fenntartani. A hagyomány helyes dolog, de a sok abból is megárt."