Fekete- fehér filmkockákként peregnek a képek, hiszen 1970-et írunk éppen történetünk hajnalán. Egy 28 éves fiatalember átveszi a kanadai rokonok kőkemény valutáján vásárolt FIAT 850 kulcsait és életében először autótulajdonossá válik. Majd 3 év múlva az én apukámmá. 
Újabb 18 konyhafalon lecserélt falinaptár után pedig az én nevemet is berajzolják egy forgalmi engedélybe, ugyanazon Nyolcötvenesébe, mint az övét anno, csak a jármű került közben jóval viseltesebb állapotba.
Aztán az elkövetkező évtizedek során sok minden történt, (de ez egy másik történet) csak egy dolog maradt állandó: mindig van egy- vagy inkább több- FIAT 850 kulcs a polcomon.
Azt a kulcsot pedig napsütéses hétvégéken nem félek használni, sőt, úgy vagyok vele mint jó szamuráj a kardjával, ahhoz nyúlok először ha tehetem. Rég mozgattam át már a házikedvenc megmacskásodott tagjait, utolsó kalandunk óta sokezer kilométert beledaráltunk a hétköznapi használós családi "kredencbe", főképp autópályán, rohanó üzemmódban. Más világ, új autó, közlekedőedény, a helyváltoztatás eszköze bár annak szívemnek kedves. Az új autó persze viszonylagos hisz már a 18. évét tapossa de hát "erős" (105 szilaj ló ereje szorult belé, de az mégis mennyivel több mint a 34), gyors (kényelmesen tartja az sztráda tempóját), nehéz és legfőképpen bonyolult (magamfajta technikai ősembernek minden az ami bonyolultabb egy pattintott kőszerszámnál). Nameg nagy. Vagyis a Beatles fénykorának éveinek mértékeihez mérten hatalmas, magasan trónolunk, sok autó felett átlátni belőle, a szélességét meg ne is említsük. Hárman utazunk egymás mellett, egyenrangú félként, mindenkinek ugyanolyan mennyiségű helyet biztosítva a terjeszkedésre széltében- hosszában és még dúrva aura- határsértésre sem kerül sor mindeközben. Hamar hozzászokik az ember gyereke napjaink dimenziójához, úgy vagyunk vele mint a gyorséttermi kaják ízével.
Aztán idén is, mint eddig mindig, eljött a tavasz, ragyogott a nap és ha már ragyog ne tegye ezt hiába, legyen min megcsillannia sugarainak lekaptam a polcról a kulcsát a FIAT 850-nek (családban csak "A Nyolcötvenes") és kitártam a garázsajtót. Selyemtakaró alól kibugyolálva eljátszottuk a szokásos rituálét, miszerint akkumulátor a helyére kerül, motort kézzel átforgatjuk párszor, vezetőülésbe huppanunk és ráhúzzuk a szivatót (mielőtt a mai kor szülöttei- akiknek sosem volt dolga még kb '85 előtt gyártott autóval- felröhögnek és- joggal- kérdezik, hogy mit hord itt össze ez a nem túl éles elméjű equus asinus* és miért nem tűnik el inkább a ködben, elmesélem mire való szivatóról is beszélek: a hideg állapotában lévő erőforrás beindítását elősegítő szerkezet, ami úgy működik, hogy benzinben dúsabb keveréket biztosít a motor számára, megkönnyítve annak munkába állását amolyan ágyba a kávét módon. Azóta ezt a műveletet automatikussá tették az autókban, nincsen szükség a kezelő személyzet külső beavatkozására) *szürke szamár
Aztán ha már felbőgött az erőforrás és vígan duruzsol bűzös- nekem mennyi illatú- kemikáliákat pöfékelve a harapnivalóan tiszta zalai levegőbe, jöhet a bemelegítés. Mármint nekem, egy kis testmozgás, azaz felpumpálni a leeresztett kerekeket mert a több hónapnyi kényszerpihenő alatt elillant a túlnyomás a gumikarikákból.
Most már nincsen akadály, indulhat a kirándulás! A család beterelése a garázsszökevénybe már egyszerűen ment, igazságos módon a legkisebb ül előre, mivel csak ott van biztonsági öv ahova a saját kis különbejáratú Recaro ülőalkalmatosságát be tudjuk fogatni és kényelemben, biztonságban utazhat. Úticél menet közben alakul majd, csak semmi előre eltervezettség, iiiinduluuunk!
"Megnőttünk"- ordítják a mai autók a szépkorú dédszülőnek, mint nappal a baglyot a többi madár úgy támadják Őt a forgalomban félelmetes Matiz terepjárók, Ford Fusion toronyházak rémisztgetik a benne ülőket méreteikkel, városrésznyi nagyságú Golfok takarják ki a kilátást az ablakokon. Mindeközben a rohanó világ dörömböl bebocsátásért a szélvédőn, romlott leheletétől bűzös nyálát fröcskölve az üvegre. De neki itt nincsen helye, ez a belső tér egy felszentelt templom. A nyugalom kegyhelye, ami kizárja az idegeskedést, a "jajj-nem-érünk-oda-időben" és "legyünk-már-túl-rajta" idegbajos utazást. Itt kérem vonulás van, a megtett táv minden egyes métere élménnyel és boldogsággal van kikövezve, nem a megérkezés hanem az utazás élvezete a cél, a történés átélésének öröme, az utazásé ami egy kicsit az időben is történik, visszafelé, legalább egy fél emberöltőnyit.
Így aztán gyorsan lekanyarodunk kis vidéki utacskákra, hogy semmi ne zavarja átélni az élményt, az utolsó cseppjét is sikerüljön kiinni a boldogság kelyhének aljáról. Határtalanul zúdul ránk a nyugalom tengere, távoli emlékként él a pár perccel ezelőtti világ mert szőnyeg alá söpri azt a jelen pillanata. Vera- akivel 2 éve gyűrűt húztunk az ujjunkra és a szerelem tintájával írtuk egymás nevét a szívünkbe :-) - meg is jegyezte ami az induláskor is már szembetűnik a mai kor autóihoz kalibrálódott érzékszerveinknek: "Milyen pici ez az autó!". Igen, az. A talpunk az aszfaltot súrolja, kicsit kinyújtanám lábaimat érezném minden egyes apró kavics darabkáját, az árok partján zöldelő fű jelöli a szemmagasságunk vonalát, ha akarnám az ablakon kinyúlva szakítanék az út mentén nyíló virágokból egy csokorravalót. Egymáshoz érve kitöltjük az egész utasteret, nincsen kommunikációs szakadék az első és a hátsó sorban utazók között (és idő is van beszélgetni), itt csak egy közös intim szféra létezik, a mögöttem utazó kedves feleségemnek ha eszébe jut (miért ne jutna?!) egy puszit nyomni az arcomra elég ha kicsit előrehajol, mellettem gyermekünk az ablakba feldobott lábakkal terpeszkedve kémleli a tájat (traktor, paci, boci után kajtat a tekintete), jómagam élvezem a szerkezet mechanikus zajait, rezgéseit és tudom, hogy én vagyok a gépész, a legfontosabb egység az egészben, akinek szolgálni kell mert akkor haladunk és nem kiszolgálják mialatt haladunk. A sárgálló repcemezők látványával és a lehúzott ablakon betóduló illatával a giccs határán egyensúlyoz a pillanat de részemről terápia ez, terápia a testnek, szívnek és léleknek egyaránt. Egyfajta drog amit nem receptre adnak, nem díler árusít hanem magunk teremtünk elő a magunk örömére és minél többször kóstolunk bele annál nagyobb élmény a trip. Ki tart velünk?
