A történet első részét itt olvashatod!
Amikor a Kingston Dub Clubban jártam, a DJ-pult fölött ezt a feliratot láttam: "The only good system is the sound system". Szó szerint fordítva: "az egyetlen jó rendszer a hangrendszer". Ezen akkor elég jót derültem: tudtam, hogy a raszták ösztönösen irtóznak mindenféle szervezettől, struktúrától és politikai rendszertől, amelyeket egységesen Babylonnak neveznek, és az elnyomás eszközeit látják bennük. A zenei hangok rendszere, gondoltam, az egyetlen olyan rendszer, amivel még ők is azonosulni tudnak. Pentaton skála, bukkant elő egy kifejezés a szegényes szolfézs-emlékeimből a Dub Club teraszán, miközben a hangos és repetitív zenére bólogattam. Aztán később, Accompongban kiderült, hogy alaposan összekevertem a szezont a fazonnal.
A sound systemnek ugyanis a jamaicai kultúrában nem a hangsorokhoz és a szolmizáláshoz van köze, hanem a brutál nagy erősítőkhöz. Ahhoz képest, hogy Accompong egy nem túl nagy falu, körülbelül nyolcsszáz lakossal és egyetlen kocsmával, és látogatásom egy teljesen átlagos péntek estére esett, a kocsma elé kipakolt hangládák mennyisége és hangereje mégis egy kisebbfajta magyarországi fesztivál nagyszínpadához volt mérhető. A szolfézsen kívül a hangtechnikához sem értek különösebben, de összesen tizenhat mélynyomót és ugyanannyi közép- és magas frekvenciás hangsugárzót véltem megszámolni, amelyek egy széles és két keskenyebb toronyban voltak egymásra halmozva, négyszöget alkotva a DJ-pulttal. A négyszögön belül alig néhányan lézengtek napnyugtakor, és ők is néha félreálltak, amikor jött egy autó: a táncteret ugyanis a főutcán alakították ki.
Amikor megszólalt a basszus, úgy éreztem, hogy minden belső szervem külön-külön berezonál. Lawrence csak nevetett, és tekert egy spanglit. Bementünk a kocsmába, és mivel reggel óta nem ettem semmit, megkérdeztem, hogy lehet-e kapni valami ennivalót. Kizárólag sült csirkéjük volt, és az italkínálat sem volt sokkal szélesebb a Church Corner nevet viselő egységben: sört, rumot és egy Boom nevű szénsavas energiaitalt árultak. Ki is kértem mind a négy árucikket, ebben a sorrendben. Közben befutott szállásadóm, Briggy is, és vele együtt néhány haverja. – Kérj már ki egy üveg rumot a srácoknak! – fordult hozzám. A kis, háromdecis üveg körbejárt, és nagyon gyorsan kiürült. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe kerülni, ezért megkértem a pultos lányt, hogy számolja ki az eddigi fogyasztásunkat. Meglepődtem az eredményen: ha nem is annyiba került a fehér rum, mint Pesten, annál azért jóval drágább volt, mint amire számítottam annak fényében, hogy a rumot itt, a környéken desztillálták a cukornádból, amivel az egész völgy tele volt ültetve.
Briggy haverjai leplezetlenül méregettek, mintha azt próbálnák meg kiszámolni, hogy hány kör rum ára rejtőzik a zsebemben. Kimentem inkább a kocsma elé, az utcai tánctérre, ahol már majdnem annyian voltak, mint a DJ-pultban. Egy fehér pólós, fehér rövidgatyás, kicsit félkegyelmű srác többször pacsit adott nekem, meg brofistet, a többieket viszont egyáltalán nem érdekeltem. A DJ-t eleinte hárman, aztán vagy heten-nyolcan nézték olyan szakértő tekintettel, mintha a potméterek csavargatása alapján két méter távolságból, sötétben is meg tudnák állapítani, hogy jól végzi-e a dolgát, vagy sem.
Később utánaolvastam, és a sound systemmel kapcsolatban azt találtam, hogy az 1950-es években, a kingstoni gettókban alakult ki az a szokás, hogy egy platós teherautóra egy-két vállalkozó kedvű zenész felpakolt egy lemezjátszót és egy csomó erősítőt, és oda mentek bulit csinálni, ahol éppen igény volt rá. Az eredetileg ska-t és rocksteady-t, majd később reggae-t és dubot játszó kollektívák előszeretettel hívták ki egymást párbajra: ez volt a sound clash, aminek az idők során szigorú szabályai alakultak ki. A három körből álló mérkőzés során a két rivális sound system felváltva szolgáltatja a zenét, és az nyer, aki jobban feltüzeli a közönséget a slágerekkel és a saját készítésű mixekkel, illetve a toastolással (vagyis azzal a szerintem elég idegesítő tevékenységgel, amikor a zenét lehúzva hosszasan, monoton hanghordozással dumálnak valamit patois-ul, amiből egy mukkot sem lehet érteni standard angoltudással). A sound clash néha verekedésbe és a hangfalak rugdosásába torkollik, ha a toastolás során túlságosan sértő dolgok hangzanak el.
Ilyesmi Accompongban szerencsére nem történt: csak egy sound system játszott, nem kettő. A sound system csapatának elvileg legalább öt tagja van: a DJ vagy selector rakja be a zenét; az MC vagy mic man beszél vagy toastol; az operator állítja be a felszerelés hangzását, a box boy pakolja fel-le a hangládákat, a technician pedig azokért a technikai feladatokért felel, amik nem a hangzáshoz, hanem a felszerelés működéséhez szükségesek. Ott, az accompongi úttesten állva azonban csak annyit fogtam fel ebből, hogy van ott egy csomó ember, aki nézi, hogy a DJ nézi a laptopját, miközben iszonyatosan rezonál a basszus.
Visszamentem a kocsmába. Ez stratégiai hibának bizonyult, ugyanis Briggy azonnal hátba veregetett, és azt mondta, hogy a srácok szomjasak. Kikértem még egy kört, és lényegében elfogyott a nálam lévő pénz. Nem úgy indultam el délután, hogy a szállásadóm egész baráti körét én fogom itatni, pláne úgy, hogy a Church Corner árai (vagy hát legalábbis az az ár, amin nekem megszámították az ételt és az italt) jóval magasabbak voltak, mint ami egy ilyen helyen indokoltnak tűnt. Persze arra is rájöttem, hogy ha ezt elmondanám Briggy-nek, akkor valószínűleg örömmel visszakísérne a házához, hogy magamhoz vehessek némi készpénzt. Ezért inkább újra kimentem táncolni.
A "táncolás" mondjuk enyhe túlzás arra a bólogatásra, amit műveltem, de az tény, hogy nagyon kellemes volt, ahogy a sound systemből szóló dub három irányból rezegtette minden porcikámat. Elhatároztam, hogy nem megyek vissza a kocsmába. Egy idő után azonban Briggy barátai kijöttek, és úgy éreztem: ez az a pillanat, amikor a white man a saját, jól felfogott érdekében le kell, hogy lépjen. Briggy csalódottnak tűnt egy kicsit, de készséggel hazakísért. Nagyon álmos vagyok, magyarázkodtam, hosszú volt az út Kingstontól idáig, meg minden. Briggy bólogatott, jó éjszakát kívánt, aztán elköszönt és visszament a kocsmába. Lefeküdtem aludni, de természetesen a házban is (ami talán ha háromszáz méterre lehetett a buli helyszínétől) iszonyú hangosan hallatszott a sound system. Szerencsére tényleg elég álmos voltam, így egy idő után füldugóval, párnával a fejemen sikerült félálomba kerülnöm. Maradt azért egy kis rossz szájíz az estéből: lehet, hogy a zenében a hangrendszer a király (vagy hát na, a sound system), a kocsmában viszont csak az a jó rendszer, ha előbb-utóbb mindenki fizet az italáért, nem pedig másokkal hívatja meg magát. Aztán, mire ezt a nagy okosságot végiggondoltam, el is aludtam.
Másnap Briggy már ébren volt, amikor kitámolyogtam a konyhába. Pillanatok alatt összeütött nekem egy csodálatos reggelit (az ackee and saltfish nevű jamaicai specialitást, ami akiszilvából, sózott tőkehalból és scotch bonnet chiliből áll, és ami sokkal finomabb annál, mint amire a bizarr összetevők alapján számítani lehet).
– Kár, hogy olyan korán elmentél aludni – mondta végül. – A buli csak azután indult be igazán. Jöttek motorosok a szomszéd faluból, beálltak a tánctérre, és úgy bőgették a motorjaikat, a hátsó keréken egyensúlyozva, hogy a zenét is alig lehetett hallani!
Tényleg kár, gondoltam, hogy ezt kihagytam. Bár elég elviselhetetlen lehetett a zaj, ha a motorosok még a sound system dübörgését is túlharsogták. Aztán pedig az jutott eszembe, hogy ki tudja: a végén talán még őket is meg kellett volna hívnom egy-két kör rumra.
Érdekel Latin-Amerika és a Karib-térség? Az Európa Könyvkiadónál a 2016-ban megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a régió legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...
