Hajolj közelebb!
Tündérek a fűszálak között

A természetfotózás egyik szépsége, hogy a fotóalanyok tárháza szinte kifogyhatatlan. Bárhova néz az ember, mindenhol élőlényeket lát - a kérdés csak az, hogy valóban látunk-e, vagy csak nézünk... Én hétvégén megpróbáltam kihívás elé állítani magamat és a szokásostól a lehető legeltérőbb helyzetben kipróbálni, hogy mire is vagyok képes.

Mivel épp "főobjektív" csere közepén vagyok, ezért annyiban könnyebb volt a helyzet, hogy ha akartam volna sem tudtam volna egy nagy teleobjektívvel járni a határt - mert jelenleg egy sincs. Bepakoltam hát a makrószettemet (egy filléres 50mm-es objektívet és hozzá pár közgyűrűt) és felcsavartam a gépre a jó öreg 70-200-as mindenesemet. Elég szokatlan volt, hogy a megszokott 3-5 kiló helyett, most kevesebb, mint két kilót kellett kézben vinnem, szinte észre sem vettem, hogy nálam van.

Úgy gondoltam, hogy megpróbálok néhány réti virágról készíteni pár jobb fotót a naplemente fényeinél, mert ez egy olyan terület, amiben elég erős elmaradásaim vannak. Aztán szinte ahogy kiértem, más ragadta meg a figyelmemet. Boglárkák cikáztak mindenfelé. Aki nem tudja, miről is van szó, mutatom:

img_4436.jpg

Ennél a fotónál óriási szerencsém volt, hogy a napfény pont ráesett a lepkére, így könnyű volt elválasztani a háttértől. Még alig kattintottam párat a fenti alanyról, amikor egy kék egyed szinte magáénak követelte a figyelmemet, mert az arcomba repült és tőlem alig pár lépésnyire kényelmesen letelepedett egy kis virágon: 

img_4464.jpg

Ahogy a fény megcsillant a kék szárnyakon, pompás színekben tündökölt a boglárka. Aztán semlegesebb háttér előtt is sikerült róla fotót lőni, bár sajnos egy fűszál belelóg itt is a kompozícióba: 

img_4476.jpg

Tovább sétálva aztán még egy példányt megláttam az út mellett, az ő szárnyai pedig a lilától kezdve a narancson át a kékig egészen elképesztő színekben játszottak:

img_4493.jpg

A boglárkáknak "hatalmas", 35 milliméteres szárnyfesztávjuk van, a kifejlett lepke pedig mindössze három hétig él - remélem, hogy azoknak, akiket fotóztam még van pár hasonlóan gyönyörű naplementéjük.

Aztán a nagy lepkézésből erőteljes zümmögés zökkentett ki. Körbenéztem és hamar rájöttem, hogy a mindig szorgos méhek most sem henyélnek. Gyorsan közelebb húzódtam egy virággal bőven teletűzdelt részhez és vártam. Sokáig nem kellett, egy-két percet üldögéltem, amikor már meg is jelent az első dolgozó, akinek egészen érdekes, tépett szárnyai voltak (bár ezt már csak itthon, a szerkesztés közben vettem észre):

img_4397.jpg

Fáradhatatlanul kutatott a virágpor után a kigyószisz virágai között:

img_4413.jpg

img_4415.jpg

Finoman szólva is könyékig merült a munkában:

img_4405.jpg

Hamarosan pedig társa is akadt a nehéz feladatra és kettőzött erővel kezdték meg a virágpor kitermelést:

img_4400.jpg

Azt talán nem is kell ecsetelnem, hogy mennyire fontos az, hogy óvjuk a méheket. Megmagyarázhatatlan okokból elég nagy számban pusztulnak, és ehhez mi is hozzátesszük a magunkét - az pedig, ha eltűnnének, elég gyorsan jelentene elég rosszat az emberiségnek. Ne keverjük össze tehát a nagyon jó fej méheket az iszonyatosan idióta darazsakkal - sőt, ha megfáradt méhet találunk, adjunk neki cukros vizes oldatot. A felfrissült méh nagy köszönömöket zizegve hamarosan tovább döngicsél majd. 

A kígyószisz virágai közül kikeveredve szépen nyíló réti imolák között találtam magam, amiket szintén szívesen látogattak a rovarok:

img_4362.jpg

A sok méh és dongó között aztán még egy lepke tűnt fel. Fajmeghatározásra most nem vállalkoznék, mindenesetre ő is eléggé fáradhatatlanul kutatott a szebbnél szebb virágok között:

img_4372.jpg

A virágok között sétálva, és a túra végére érve aztán egy virágporral jól megrakott méh még megmutatta magát:

img_4377.jpg

Aztán a nagy nyüzsgést követően egy réti margitvirágot csak úgy, magában fotóztam, mert nagyon tetszett, ahogy a fény kiemelte a háttérből.

img_4385.jpg

Rengeteget kell még tanulnom növényekről, rovarokról, lepkékről, de hihetetlenül élveztem fotózni őket. Egészen hihetetlen, hogy miket lát az ember, ha egy pillanatra lelassít, ne adj Isten, megáll és csak fülel és figyel. Egy olyan világ nyílik meg ilyenkor előttünk, ami bár mindennap körülvesz minket, de mi mégis általában elsétálunk mellette - ezzel pedig számolatlan csodát halasztunk el.

A bejegyzés trackback címe:

https://benbodaphoto.blog.hu/api/trackback/id/tr3514114879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Ben Boda Photography

Izgalmas, érdekes, szórakoztató történetek - természetfotókkal mesélve.

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

  • geegee: Haha, XXL-es, tarajos libák ezek. A nevük angolosan írva pedig game. Ha pedig sokat tökölsz a fény... (2020.06.26. 10:25) A gém, aki íbisz
  • geegee: A fácánnál ostobább jószág kevés van, amilyen szép, pont olyan hülye... :D Ha jön az autó, akkor n... (2020.05.13. 14:17) Az apróvadak Casanovája
  • geegee: Haha, ki qrvácskák... :D Miért nem vittél valami pár kockányi kis húsfélét, odacsalogatni őket köz... (2020.05.13. 14:17) Ravaszdiék a játszótéren
  • Boda B.: @Titus Pullo Urbi: Köszönöm :) (2020.05.11. 09:17) A kotorék ura
  • geegee: @Boda B.: Kösz. :-) (2020.04.15. 08:38) Fotózás a "karanténban"
süti beállítások módosítása