Ha az ember természetet akar fotózni, akkor elengedhetetlen, hogy újabb és újabb fotózásra alkalmas terület után kutasson. Én éppen vízimadár élőhelyeket keresek - elsősorban olyan vizek érdekelnek, ahol nincs horgásztúltengés és egészen a víz szintjéig lehet menni. Az egyik utamon Adony mellé sodort az élet, ahol bár vízimadarakkal nem találkoztam, viszont újabb felejthetetlen élménnyel gazdagodtam.
Egy bánya tó melletti részen csalinkáztam már jó pár perce, nézegettem a lehetőségeket, és igyekeztem minél messzebb menekülni a rajzó szúnyogok elől. Elég izgatott voltam, mert látótávolságban landolt egy kakukk, amit még soha nem fotóztam (spoiler: most sem sikerült...). Elindultam az irányába, és ahogy egy bokrosabb területre értem, valami iszonyatos robajjal vágtázott ki az ágak közül. Annyira gyors volt, hogy bár próbáltam legalább azt megállapítani, hogy mi lehetett az, esélyem sem volt.
A kakukkról egy kicsit megfeledkezve sétáltam tovább, adtam magamnak még pár percet, mielőtt visszaindulnék az autóhoz. Egy magas fűvel benőtt tisztáson keresztül sétálgattam, amikor egyszer csak olyan négy-öt méterre tőlem rezdült a fű, odanéztem és egy csipegető őzet láttam:
Mintha a légierő tartana szőnyegbombázást, úgy vetettem magamat hasra, hogy aztán tényleg mikro-mozdulatokkal térden állva kövessem az őzet - aki valamilyen furcsa oknál fogva vagy nem foglalkozott azzal, hogy ott vagyok, vagy nem vett észre. Aztán egy nagyon-nagyon vékony ág tört el a talpam alatt, amire már jött a várt kutató tekintet is:
Kicsit még közelebb loptam magam, a táskámat hátrahagytam, és a vizes-sáros földön kúsztam-másztam, imádkozva, hogy nehogy túl nagy zajt csapjak. Amikor legközelebb kinéztem a fű közül, megláttam, hogy nem egyedül van az őz, hanem ketten, a tisztás két szélén legelésznek. Én igyekeztem a hozzám közelebbivel foglalkozni, akire a fű között baromi nehéz volt fókuszálni, és aki egy párat vakkantott és ugrott is - de el még ekkor sem futott:
Gyorsan létszám ellenőrzést tartottak egy oda-vissza jelzéssel:
Aztán egy utolsó pillantás a közelebbi őztől és a jó tíz perces kaland véget ért, befutott egy közeli bokros részre:
Viszont a távolabbi maradt még egy kicsit, róla is sikerült egy képet készíteni:
Bár egyik sem lett olyan igazán kiemelkedő kép (sőt...), de mégis nagyon fel tud tölteni egy ilyen élmény, és ilyenkor veregetem meg képzeletben a vállamat, hogy adtam még magamnak pár percet a szabadban és nem indultam el hazafelé.
Az autó felé sétálva láttam egy irtózatos méretű sast átrepülni az út túloldalára, biztos voltam benne, hogy ez valamilyen jel lehet, elnéztem hát arra is. Bár a sas nem lett meg, de találkoztam egy újabb cigánycsuk családdal. Ők az autópályától nem messze fészkelnek.
Először a tojó mutatta meg magát a lemenő nap fényében.
Amikor rájött, hogy fotózzák:
Az igazi meglepődés:
És a harag:
Az utolsó kép lett a napról a kedvencem, pont jól jött ki a lépés és tényleg olyan, mintha a kamerával pörölne a kis csuk.
Aztán a hívásra természetesen megjelent a hím is, aki egy cölöp tetején parádézott a szuper fényben:
Itt is jött a meglepett arc:
Aztán szintén kiabálás lett a vége:
Vizesen-sárosan értem haza - de ami fontosabb, egy óriási vigyorral az arcomon. Csak félórával maradtam tovább, de abban a félórában annyi élménnyel gazdagodtam, ami megint elég lett volna több napra is. Ha pedig valaki tud igazán jó vízimadár lelőhelyet, ne habozzon megosztani...:)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.