Magyar, szlovák – két jó barát

A csoportos jégkorong-világbajnokságra járni azért szeretek, mert van valami hihetetlenül barátságos és átütő nemzetközisége. Nem kérdés, mindenki a sajátjainak szurkol nagy-nagy lelkesedéssel, amíg ott vannak, de nem dől össze a világ, ha vesztésre állnak, és akkor sem, ha kiesnek.

A szombati elődöntők egyikében az oroszok kirakták a németeket, de az alapból sokkal gyengébb hazaiak látványosan helytálltak, ami pont elég volt ahhoz, hogy a vasárnapi bronzmeccsen a sokezres orosz tábor melléjük álljon. A legendás orosz–német barátság két héttel a nagy háború végének 65. évfodulója után szárba szökkent. Mindez simán belefér, és nem kivételes, hanem természetes: egy jégcsarnokban és környékén nincsenek huligánok, és az agresszív részegek aránya sem magasabb, mint egy belvárosi romkocsmában.

Amikor a legjobbak közé óriási teljesítménnyel feljutott magyar válogatott tavaly Szlovákiával került egy csoportba a svájci világbajnokságon, előtte eszünkbe jutott, kéne akciózni valamit. Hogy egy kicsit segítsünk megérteni, miben különbözik az ilyen rendezvények hangulata egy NB I.-es futballmeccsétől, egy angol–holland Eb-selejtezőétől vagy egy lokális háborúétól. Elindítottuk a sörözzünk együtt a szlovák szurkolókkal projektet, tűrhető sikerrel. Odaát legalábbis bejött. Itthon nem bírtunk kellően nagy feneket keríteni az ügynek  – biztos azért, mert a jégkorongblog csak egy blog –, Szlovákiában viszont átvette a hírt a nemzeti hírügynökség, több országos lap, a hokej.sk c. hokiportálon meg huszonnégy órán át magyar zászló virított a címlapon.

Balhé nélkül nem bírt lemenni a meccs – ha ez a videó valahogy előkerül, még mindig szétvág az ideg –, de mindent összevetve nemcsak a csapat teljesített emberesen, az a három-négyezer drukker is, akik elutaztak Zürichbe. Igaz, együtt sörözésig nem jutottak.

Ahogy ez kinéz, egy darabig nem is fognak. Érdekes, hogy ami a románoknak vagy a szerbeknek sem fáj, mennyire irritálja a szlovákokat. Az idők változnak, a tempora mutantur, a 90-es években még a románokkal volt divat kölcsönösen utálni egymást, egy ideje Szlovákia van soron. Még szerencse, hogy kettővel egyszerre azonos hőfokon gyűlölködni nehéz. Nyilván senki sem tudja, ki ütött először, a magyarok-e, amikor kiosztottak két maflást Laborcnak, vagy a szlovákok, amikor volt pofájuk államot alapítani a komenizmus bukása után.

A kettős állampolgárság ügye mindenesetre jó sztorinak látszik ahhoz, hogy a viszony minden eddiginél lendületesebben romoljon tovább. Sose tudom, mindez csak politika-e, vagy rosszabb a helyzet. Amikor Kassára–Szakolcára megyek meccsre, vagy Selmecbányára ódon levegőt szívni, nem tűnik fel, hogy szívesen a torkomra tennék a kést. De hát az ilyesmit mindig csak azok tudják jól, akik ott is élnek.

Az tiszta, hogy egy Fidesz-kormánynak a kettős állampolgárságról szóló törvényt meg kell alkotnia, ha törik, ha szakad. A határon túli magyarok többsége igényli, és 2004. december 5. után jár is nekik. Az is tiszta, hogy Szlovákiában választási kampány van, és hülye lenne, aki nem játszaná ki a magyarkártyát. Mindegy, egyszer kikeveredünk ebből is.

Az A csoportos vb 2011-ben Pozsonyban és Kassán lesz. A magyar válogatott nem állt távol attól Szlovéniában, hogy visszakerüljön az elitbe. Az utolsó meccsünket buktuk, maradtunk a divízió 1-ben. Egyvalami  miatt nem sajnálom a kudarcot: örülök, hogy jövő év májusában nem indul el néhány ezer önkéntes hős – akik zömének minimális köze sem lett volna a világ legjobb sportjához – visszafoglalni a Felvidéket.

Úgyhogy készen is van az egyénre szabott tervem: a divízió 1-es tornán, amely Budapesten lesz áprilisban, kiszurkolom a feljutást, Szlovákiában meg jó lesz kedvencnek Szlovákia. A sörözzünk együtt projektet pedig egyszer majd feltámasztjuk. Mondjuk Finnországban, 2012-ben.