Képregény a Marsot megjárt űrsiklóról

Egy jól megszolgált orlandói bevásárlás során szúrta ki Nak, a két lábon járó teleobjektív egy üzletben ezer képregény közül az Orbitert. Belelapoztunk, és másodperceken belül volt egy-egy példány mindkettőnk kosarában. A képregény űrsiklóról, az űrsiklóprogram végéről és sorsáról szól – a végzet sodorta utunkba, nem kétséges. Arra ugyan nem gondoltam, hogy a Végső visszaszámlálás blogban kritika is lesz, de az Orbiter annyira ideillik, hogy vétek lenne kihagyni.

A szerzőt, Warren Ellist már ismerem, olvastam tőle a Planetaryt és eddigi főművét, a Transmetropolitant. Nem áll tőle távol a társadalomkritika és a vulgaritás, ritka kattant ötletei vannak, de éppen ezért eredeti, szarkazmusa pedig gyilkos. Az Orbiterben mindebből keveset mutat meg. Pedig a nyitás nagyon ellises: valaki egy vödör szemetet önt egy NASA-logóra. Nyit a kép, a Kennedy Űrközpontban vagyunk, csövesek, hajléktalanok vertek tábort a VAB mellett.

A képregény alternatív jelenében Cape Canaveralt elhanyagolta az űrhivatal, évek óta nem indított emberes űrrepüléseket. Egészen pontosan tíz éve; azóta, amióta a Venture nevű űrsikló legutolsó küldetése során eltűnt. Az első oldalakon azonban a Venture egyszer csak visszatér, és kiderül, hogy a legénységből csak a parancsnok van a fedélzeten, ő is katatón állapotban. Még érthetetlenebb, hogy a futóművön marsi port találnak, és mindenhol furcsa, bőrszerű anyag borítja az űrsiklót.

A képregény nagy része arról szól, hogy egy háromfős csapat – egy volt űrhajós, egy fizikus és egy pszichiáter – megpróbálja kideríteni, mi történt a Venture-rel. Ellis válasza meglepően szentimentális és optimista – legalábbis attól az embertől, aki megalkotta Spider Jerusalemet.

A szerző az űrkutatás nagy rajongója, saját állítása szerint első emléke a holdraszállás közvetítése, és az űrsiklóprogramot is lelkesen követte. Ezzel magyarázható az Orbiter hitvallása: még ha egy-egy szomorú tragédia után meg is torpanunk, a határainkat feszegetni kell, tovább, mindig, bátran. Ennek kifejtése azért nem hibátlan: a történet lendülete néhány unalmasabb technoblablánál megtörik, a befejezés pedig túl hirtelen. Ezzel együtt az Orbiter felemelő alkotás. A rajzoló pedig, Colleen Doran, aki többek között Sandman-történeteket is illusztrált, jó választás volt. Emberábrázolása elég realisztikus ahhoz, hogy Ellis sci-fijét emészthetővé, sőt hihetővé tegye.

A képregény 2003-ban jelent meg, nem sokkal a Columbia űrsikló megsemmisülése után. Colleen és Ellis a legénységnek ajánlja az Orbitert, és azt sugallják, az ilyen áldozatoknak van értelme, a szörnyű katasztrófák ellenére hinni lehet az űr felfedezőinek álmaiban.