Atlantis kincsei: Az űrsiklóhordozó Boeing

A Boeing 747-est, becenevén a Jumbo Jetet mindenki ismeri, a világ összes nagyobb repülőterén megfordulnak a jellegzetes formájú gépek. Kettő közülük azonban csak ritkán repül, és nagyon különleges feladatot lát el: ezek a 747-esek a NASA SCA-i (Shuttle Carrier Aircraft), vagyis az űrsikló visszatérő egységének szállítására használt repülők. Egyikük 747-100 modell, a másik egy rövidebb távra használt 747-100SR, de egyébként alig különböznek egymástól.

Mivel 37 méteres hosszával a visszatérő egység (orbiter) maga is hatalmas, nem férne be egy Jumbóba, ezért az űrsikló szállításkor az SCA tetején helyezkedik el. Ehhez a mutatványhoz alaposan át kellett alakítani a NASA kaliforniai Dryden Repüléskutatási Központjában állomásozó két Boeing 747-est.

A farokrész például két függőleges vezérsíkkal bővült, hogy stabilabb legyen a gép, az eredeti függőleges vezérsíkot ugyanis eléggé leárnyékolja az űrsikló. Az utastérből és a raktérből kidobtak mindent, ami felesleges volt, még a szőnyegeket, sőt néhány szigetelőelemet is, hogy minél könnyebb legyen a repülő. A törzset ugyanakkor megerősítették, három merevítőt behelyeztek azokon a pontokon, ahol az orbiter kapcsolódik az SCA-hoz. Egy-egy ilyen ponton egyébként vicces üzenet fogadja a mérnököket:

Az SCA üresen körülbelül tízezer kilométeres távolságra képes repülni, de űrsiklóval a hátán csak 1850 kilométerre, ezért ha a gép hosszabb útra fuvarozza az orbitert, közben többször kell tankolnia. Az űrsiklószállítás egyéb korlátokkal is jár, a tömeg mellett azért is, mert az űrrepülőgépet megadott páratartalom, hőmérséklet és turbulenciai viszonyok között lehet szállítani. Ezért a 747-esek legfeljebb csak 4,5 kilométer magasra emelkedhetnek rakományukkal, de három kilométeres repüléseik is gyakran voltak.

A hordozógép 70 méter hosszú, nagyjából 60 méter a szárnyfesztávolsága, magassága 19 méter. Üresen 144 tonnát nyom, erre jön az űrsikló körülbelül 80 tonnás tömege (az orbiter rakományától függően változhat). Az SCA csúcssebessége 735 kilométer per óra, üresen óránként kilenc tonna üzemanyagot zabál, űrsiklóval együtt a dupláját. Négy hajtóműve egyenként körülbelül 200-200 kilonewton tolóerőt ad.

Szállítás előtt körülbelül 170 ember egyhetes munkája szükséges az SCA és az űrsikló felkészítéséhez az útra. Az űrsiklót a Mate-Demate Device (Csatlakoztató-Leválasztó Berendezés) nevű, lenyűgözően hatalmas daruval emelik rá a Boeingra. Az SCA legalább négyfős személyzettel indul útnak: a pilóta és a másodpilóta mellett két repülőgépmérnök is kíséri az űrsiklót röptető 747-est.

Az első SCA 1977-ben állt munkába (eredetileg az American Airlinesnak szánta a Boeing, a gép egy ideig őrizte is a légitársaság festését), a második 1990-ben. A két 747-es többnyire akkor szállította az űrsiklókat, ha azok az időjárási viszonyok miatt nem tudtak Floridában landolni. Ilyen volt például a 2005-ös „Return to Flight” küldetés, vagy az a 2009-es misszió, amelynek során a Hubble Űrtávcsövet javította meg az Atlantis legénysége.

De SCA-k vitték az űrsiklókat Floridába akkor is, amikor azok elkészültek a kaliforniai Palmdale-ben található üzemben, és a Boeingok vitték ide vissza az orbitereket karbantartásra. De az űrsiklóprogram által megadott szállítási teendőkön kívül akadtak különleges feladatok is, az űrrepülésre még alkalmatlan, első tesztsikló, az Enterprise például 1983-ban egy SCA hátán haknizta végig Európát Németországtól Izlandig. Az űrsiklóprogram végén az egyik 747-es feladata lesz, hogy a Discoveryt és az Endeavourt a Smithsonianba, illetve egy Los Angeles-i múzeumba szállítsa (az Atlantis marad Floridában), aztán az űrsiklókkal együtt valószínűleg a két SCA is nyugdíjba vonul.