
Látni az űrsiklót, és nem elérni
Az a kis fehér maszat meg a nagyobb narancssárga maszat a távolban, amit félig eltakarnak a fák. Az az Atlantis, az utolsó űrsikló. Itt van tőlünk szinte karnyújtásnyira. Na jó, több kilométerre, de ilyen közel még nem voltunk űrrepülőgéphez.
A floridai Kennedy Űrközpontban vagyunk, szerda kora délután. Az utolsó űrsikló indításáig még két nap van hátra, de a sajtóirodában már egy NASA-logós tollat sem lehet leejteni (az oroszok az ősi vicc szerint ceruzát használnak), a parkolóban egymásba érnek a vezető hírügynökségek és tévétársaságok közvetítőkocsijai. Fontoskodó médiások minden kavics alatt, mindenkiről dől a víz – a harmincegy-két fokot még ki lehetne bírni, de Cape Canaveralnál a páratartalom letaglózó. Ráadásul a NASA-nál megkövetelik az újságíróktól a zárt cipőt és a hosszú nadrágot.
A parkoló előtt a füvön óriási visszaszámlálás jelzi az STS-135 jelű küldetés kezdetét, aminek egy pontján – a tervek és a magyar idő szerint pénteken délután öt óra huszonhat perckor – egy másik, rövidebb visszaszámlálás fogja indítani az Atlantist. Azt a kis fehér maszatot.
Ahogy intéztük a beléptetésünket az űrközpontba, egyre-másra értek bennünket a meglepetések. Például az, hogy a NASA-nál nem ütköztünk kirívó biztonsági intézkedésekbe. Az azonosítónkon se hologram, se vonalkód, egy könnyen hamisítható laminált cetli az egész. Vagy én például kiterjedt betonvárosnak képzeltem a NASA egyik legfontosabb létesítményét, de a központ épületei elszórva és szinte észrevétlenül bújnak meg a szubtrópusi tájban. Az utak mellett kecses gázlómadarak, gémek, kócsagok csipegetnek, nem nagyon törődnek a tőlük tíz méterre száguldó autókkal.
Csak a Vehicle Assembly Building, ez látszik már messziről is. Százhatvan méter magas – állítólag a legmagasabb egyemeletes épület a világon –, ebben kapcsolták rá az űrsiklókat hordozórakétáikra és a külső üzemanyagtartályukra. Az Atlantis is innen gördült el csigatempóban a 39A kilövőállásig, de ez hetekkel ezelőtt történt, így nem láthattuk. Fotós kollégámmal, Nakkal már csak ezért is szerettünk volna ott lenni a startnál minél közelebb, kicsit megvakulni a berobbanó üzemanyagtól és megsüketülni a dörejtől, de egyelőre úgy tűnik, a maszaton osztozkodhatunk a többi újságíróval.
Némi reményünk van arra, hogy csütörtökön kicsit közelebb visznek minket alkonyi űrsiklónézésre – újabb meglepetés, hogy a NASA-nál szamárfüles A4-es lapokon lehet írásban jelentkezni ilyen programokra vagy például interjúra olyan űrhajóssal, aki már négyszer járt az űrben – de lehetséges, hogy már azt is elmossa egy vihar. Az elmúlt napokban ugyanis eleinte ártalmatlannak tűnő, festői bárányfelhőkből egyre sötétedő és sűrűsödő fellegerőd alakult ki. Mintha az ég meg akarná védeni titkait az utolsó űrsiklótól. A NASA az időjárás változásával frissítgette, hogy mennyi eséllyel kell majd halasztani a péntekre tervezett indítást az időjárás miatt – szerda délután éppen 70 százaléknál tartanak.
Nézzük a távoli űrsiklót, a tornyosuló felhőket, de mégsem vagyunk letörtek.
Akármennyi késéssel, akármilyen messziről, akármilyen halkan: gyönyörű lesz.
