Hogyan tanítják 1848-at a szomszédoknál?

A finn tankönyvek csak Európa bolond éveként emlegetik az 1848-as esztendőt, ami nem meglepő, hiszen az északi országban a véres belső forradalmak enyhén szólva is ritkák, így nehéz lehet arrafelé megérteni például a közép-kelet-európai történéseket.

Nehezen érthető az is, ha az ember Kolozsváron járva, a város egyik magaslatán, a korábbi vár helyén olyan emlékművet talál, amely az 1848/49-es "ellenforradalom" román áldozatainak állít emléket. Vagyis voltak olyan évek, amikor a román politika számára a magyar forradalom és szabadságharc ellenforradalmi jellegű volt!

Kikkel is harcoltak a román forradalmárok?

Ma már szerencsére jobb a helyzet, legalábbis a román oktatási anyagokat látva. Például az Atlas istoric scolar nevű, 2000-ben kiadott történelmi atlasz mindkét nemzet megmozdulásait forradalminak nevezi 19. oldalán. A térkép bal alsó sarkában magyarázat is járul ehhez: "Programja szerint a román forradalom a parasztok tulajdonhoz juttatását, szólásszabadságot és nemzeti egységet, függetlenséget akart."

A térképen nem tűntetik fel egyébként, hogy a románok ki ellen harcoltak pontosan 1848-49-ben, intervenciós erőként orosz, osztrák és török csapatokat jeleznek (ez utóbbiak Havasalföldön avatkoztak be, míg az oroszok Erdélyben és főleg Moldvában, az osztrákok pedig Erdélyben.)

Érchegységi harcok külön térképen

A román atlaszban külön térkép mutatja be az erdélyi érchegységi harcokat, Avram Iancu - "a havasok királya" - küzdelmeit, egyébként anélkül, hogy jelölné: kivel is küzdött Iancu román felkelőkből álló serege. (A megoldás: a magyarokkal, de ezt csak mi tudhatjuk, a román diákok a térképről ezt nehezen tudnák leolvasni.)

A térképen csak Iancu főhadiszállását és a számtalan fegyveres összecsapást mutatják be, köztük a legvéresebbek közé tartozó abrudbányai eseményeket. Itt több mészárlás is történt, mind magyar, mind román oldalról.

Szeged, a forradalmi központ

Hasonló a stílusa a 2003-ban kiadott Atlas scolar de istorie universala nevű, egyetemes történelemmel foglalkozó iskolai atlasznak. Itt Európa-térkép mutatja a 48/49-es forradalmi központokat. Palermo, Nápoly, Párizs, Berlin, Frankfurt, Bécs, Prága, Buda és Pest, valamint Bukarest jelzése indokoltnak tűnik. De hogy Szeged (Seghedin) miért van feltüntetve forradalmi gócpontként a térképen, azt nehéz lenne megmondani (talán Debrecennel keverték össze).

Erdélyben csak Balázsfalva látszik. Vagyis a kolozsvári magyar forradalmi megmozdulásokat figyelmen kívül hagyták a térkép szerkesztői, viszont a románok balázsfalvi gyűlése fontos volt számukra.

Szintén megkerüli az 1848/49-es magyar-román fegyveres konfliktust az Istoria romanilor pentru gimnaziu című 2003-as kiadvány. Ez egy rövid összefoglaló, amely főleg az érettségizőknek könnyítheti meg a felkészülést román történelemből.

Erdély, a román forradalmak egyik színtere

A kiadvány a román forradalmat röviden elemzi 1848/49-ben, és Erdélyt Moldvához és Havasalföldhöz hasonlóan (semmiféle megjegyzés nélkül, miszerint ez a rész akkor még nem volt Románia része) taglalja.

A kiadvány szerint a magyar forradalom vetette fel Erdély egyesítését Magyarországgal. A magyar törekvésekről (jobbágyfelszabadítás, emberi szabadságjogok, stb.) egy szó sem esik ezen kívül, csak arról, hogy 1848. május 3-5. között Balázsfalván román nagygyűlés zajlott. A román forradalmárok itt megfogalmazták a revolúció programját. Eszerint a román nép függetlenségét akarták, anyanyelvi román oktatást és a jobbágyság felszámolását.

Egységes román forradalmak

Ezután szó esik arról, hogy a magyarok Kolozsváron, országgyűlésen mondták ki Erdély és Magyarország egyesítését, majd egy nagy ugrással a világosi fegyverletételig jut a kiadvány, ami az osztrák és az orosz beavatkozás következménye.

A román forradalmak "egységes" tárgyalása, vagyis a Románia területén zajló események összefűzése a Ceausescu-diktatúra idejére vezethető vissza: már az akkori XII. osztályos tankönyv így fogalmazott: "Hazánk területén a román forradalmak az európai forradalmak szerves részei, okaiknál és programjuknál fogva egységes jellegük volt." Szabolcs Ottó szerint, aki e mondatot is idézi, mindez azt mutatja, hogy Erdélyt a román forradalmak részének tekintették már az akkori szerzők is. (Szabolcs Ottó: Külföldi tankönyvek magyarságképe. 1990.)

Az osztrák tankönyvek a 60-as, 70-es években váltottak

Az osztrák történelemtanításban a kelet-európai rendszerváltás természetesen nem játszott szerepet, ott inkább a hatvanas évekhez képest történt változás a hetvenes-nyolcvanas években.

A hatvanas években az osztrákok még értetlenül álltak a magyar reformtörekvések előtt. Egyszerű rebelliónak minősítették a 48-as eseményeket Szabolcs Ottó szerint. A hetvenes-nyolcvanas években aztán már Kossuth sem izgága rebellis. Ugyanakkor Ausztriában továbbra is Kossuth diktatúrájáról szóltak a könyvek, és kiemelik, hogy ellenállt Ausztriával szemben.

Magyarok és horvátok

Az osztrák tankönyvek azt is megjegyzik, hogy a magyarok azt, amit maguknak követeltek, a horvátoknak nem akarták megadni.

A kilencvenes évek osztrák felfogásáról Horst Haselsteiner, a Bécsi Egyetem professzora 1994-ben, a História című folyóiratban írt. Az időközben magyar és osztrák akadémiai taggá avanzsált kutató megállapítja: az osztrák tankönyvek 1848-49 megítélésében nem teljesen egységesek. Vitatott például az, hogy a bécsi forradalom (március 13.) "utózöngéjének" tekinthető-e tényleg a pesti március 15.

A kilencvenes években az osztrák történelemkönyvek többsége "nyugtalanságnak", "felkelésnek" és "felháborodásnak" minősíti a magyarországi eseményeket, és ezeket negatív megvilágításban teszik. Az osztrákok ezért Jellasics bán fellépését is elfogadják, hiszen az egyik történelmi mű (Erich Zöllner: Ausztria történelme) "a császárhű bán és az udvar Magyarország elleni természetes összefogásáról" beszél. Haselsteiner szerint érdekesség, hogy a középiskolai osztrák tankönyvek a kilencvenes évek elején Petőfi Sándornak még a nevét sem említik.

Délszláv tankönyvek

A délszláv nézőpont sokszor egybecseng az osztrákokéval. A szlovének és a horvátok a rendszerváltás előtt egyaránt azt emelték ki a horvát-magyar konfliktusokról, amit már az osztrák tankönyvek is felidéztek. Történetesen azt, hogy a magyarok maguknak önálló kormányt harcoltak ki Béccsel szemben, de ugyanezt a horvátoknak már nem engedték volna meg.

Feltűnő azonban Szabolcs Ottó szerint, hogy a rendszerváltás előtti szlovén tankönyv aztán mégsem tesz említést arról: Jellasics horvát bán vereséget szenved Pákozdnál a magyaroktól.

Kossuth nem tud Horvátország létezéséről

A rendszerváltás után Szerbiában (Vajdaságban) megjelent egyik tankönyv - Milutin Perovic-Milo Strugar: Történelem az általános iskolák 7. osztálya számára; a magyar történelemre vonatkozó részt Csehák Kálmán bővítette - részben a korábbi délszláv történetírási hagyományokat követi.

Például ez is olvasható benne: "A magyar forradalom vezetői ellenségesen fogadták a horvát nép követeléseit, mert ez számukra az egységes Magyarország kettészakadását jelentette. Kossuth Lajos magyar forradalmár felindulásában kijelentette, hogy semmiféle Horvátországról nem tud."

A horvátok mégsem kaptak Bécstől autonómiát

Aztán ez a könyv is elismeri: "A forradalom után a bécsi udvar megfeledkezett a horvátoknak tett ígéreteiről. A reakciós rezsim bevezetésével Horvátország autonómiáját megszüntették, mint ahogyan a monarchia többi elnyomott népének a külön jogait eltörölték."

A szerb-vajdasági tankönyv egyrészt tartalmaz egy - magyar szemszögből - korrekt leckét, amelyet egy olyan lecke követ, amely viszont csak szerb szemszögből követi az eseményeket. Ez talán annak köszönhető, hogy az alapművet egy szerb páros írta, amelyet egy magyar tankönyvíró kiegészített.

Ennek eredménye az igen zavaros szemlélet, amely a Perovic-Strugar-könyvre jellemző. Így az objektívebb részben ezeket az idézeteket olvashatjuk: "A forradalom meglepően gyorsan és könnyen győzött. Sok kérdés azonban megoldatlan maradt. A legfontosabb a föld- és a nemzetiségi kérdés volt. Az 1848. évi törvény is csak a telkes jobbágyokat juttatta földhöz.

Egy politikai nemzet?

A könyv ezután megállapítja: "A nemzetiségi kérdés is csak részben oldódott meg a 48-as törvények alapján. Kimondták a nemzeti egyenjogúságot, a nyelv szabad használatának jogát, de egyúttal azt is, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van - a magyar. A területi autonómiát csak a horvátoknak ismerték el, a szerbeknek, akik szerb autonóm Vajdaságot követeltek, nem adták meg ezt a jogot. Emiatt nézeteltérésre került sor a magyarok és a Magyarország területén élő nemzetiségek: horvátok, szerbek, románok és szlovákok közt." Vagyis a magyarokkal foglalkozó rész megkerüli a fegyveres harc leírását a nemzetiségi konfliktusok említésekor.

Ezzel szemben a szerbekről szóló fejezetben, a következő leckékben már a alighanem a szerb szerzők saját népük harciasságát emelik ki, amikor az önálló szerb Vajdaságért folytatott küzdelemről van szó. (És valljuk be, nekik van igazuk, hiszen a szerbek tanúsították talán a legkitartóbb ellenállást a magyarokkal szemben a szabadságharc során a Délvidéken.)

Harcias szerbek és nem harcias nemzetiségek

A szerb leckében a többi délvidéki nemzetiséget így jellemzik: "A vajdasági szlovákok, románok és ruszinok rokonszenveztek a szerb mozgalommal, de aktívan nem vettek részt benne, egyrészt kis létszámuk miatt, másrészt mert vezető rétegük nem volt harcias. A szerbek harcias mozgalma ösztönzőleg hatott a Vajdaságban élő népek nemzeti tudatának kialakulására."

Érdekes a bánáti és erdélyi románok 48/49-es tevékenységéről szóló állítás: "A bánáti és az erdélyi románok mozgalma nem volt harcias jellegű, mert a román nemzeti mozgalom még csak csírájában létezett".

A bánáti románok nem jártak jól

Ennek a mondatnak nincs valóságalapja Erdély esetében, hiszen ott a szerb délvidéki csaták mellett a legtovább álltak ellen a román nemzetiségű felkelők a magyaroknak. A bánáti románok meghunyászkodása azonban érthető: egy ukrán tankönyvből látni fogjuk, a szerb délvidéki lázadók először egy román falut gyújtottak fel.

Nem írnak viszont Perovicék a vajdasági németekről! Ők ugyanis szintén nagyon harciasak voltak: Fehértemplom nevű településüket a szerbek sosem tudták bevenni, erről persze megint csak hallgatnak a harcias szerbeket dicsőítő tankönyvírók.

Egy ukrán kísérleti tankönyv

De nézzük az említett ukrán példát! Ez egy kísérleti kiadvány, a szerzője pedig magyarországi magyar, méghozzá itthoni tankönyveink egyik szerzője, Závodszky Géza. (A magyar nép története. Kísérleti tankönyv Ukrajna magyar tanítási nyelvű iskoláinak. 9. osztály számára. Kijev, Oszvita Tankönyvkiadó, 1993.)

Závodszky könyvében olvashatjuk a délvidéki harcokról szóló képaláírást (a képen egy falut fosztogatnak éppen): "Szerb fölkelők egy magyar faluban. Az első szerbek felgyújtotta falu román volt. A leghevesebben, de hiába ostromolt község Fehértemplom volt - német. Ártatlan emberek százai pusztultak el."

Voltak, akik támogatták a magyarokat

Persze ez a tankönyv sem feledkezik meg a magyarok szerepéről, a forradalom és szabadságharc legfontosabb kérdéseiről: "Érlelődött a magyar 1848 legtragikusabb konfliktusa: a magyar forradalom harcra kényszerült nemzeti vágyaitól sarkallt, a dinasztiával szövetkezett nemzetiségekkel" - olvasható a 85. oldalon. Majd így folytatódik a szöveg: "A teljes képhez hozzátartozik, hogy a szlovákság, a ruszinok és a magyarországi (tehát nem erdélyi) románok egy része, különösen az úrbérrendezés őszi továbbfejlesztése után hűséges maradt a forradalomhoz."

A forradalom leveréséről így fogalmaz Závodszky: "A kormány megkísérelte a lehetetlent. Általános népfölkelést, keresztes háborút hirdetett. Zúgtak a harangok, a lelkészek szószékre siettek. A nemzeti imánál azonban többet ért volna a harcban állók földhöz juttatása. A hívó szó így sem maradt visszhang nélkül, bár a gerillaakciókat az osztrák és az orosz hadvezetés a vétlen lakosságon addig nem tapasztalt brutalitással megtorolta."

Egy ukrán könyv a rendszerváltás előttről

Ukrajnában a rendszerváltás előtt sem volt egyébként "magyarellenes" az 1848-ról szóló tankönyv. A. V. Jefimov: Az újkor története című könyve, amely nyolcadikosoknak készült az 1968-as eredeti verzió nyomán, 1982-ben például egy cseppet sem szépítette az orosz-osztrák intervenció szörnyűségeit.

Jefimov így fogalmaz: "Az óriási cári hadsereg az osztrák császári hadakkal karöltve elfojtotta a magyar forradalmat. A magyar hadsereg fogságba esett parancsnokait felakasztották. Kegyetlenül leszámoltak a parasztokkal. A magyar falvakban büntetőosztagok, hadbíróságok működtek. A cári hadsereg ellen vívott közdelemben (sic!) 26 éves korában elesett Petőfi Sándor, a magyar nép nagy forradalmi költője, aki a magyar forradalom első soriban közdött (sic). Ezekben a napokban Csernisevszkij, orosz forradalmi demokrata ezeket jegyezte fel naplójába: 'A magyarok barátja vagyok, kívánom, hogy az oroszok vereséget szenvedjenek ott, és ezért kész volnék mindent feláldozni'."