Sirályok vérét itta a tengeren sodródó világrekorder hajótörött

Három hónapig hánykolódott az óceánon egy perui halász, akire március 11-én talált rá egy ecuadori halászhajó Peru északi partjainál, súlyos állapotban. Viharos időjárás térítette le útvonaláról. Élelme és ivóvize elfogyott, összegyűjtött esővizet ivott, rovarokat, madarakat és egy teknőst evett, az utolsó 15 napon azonban már nem volt semmilyen tápláléka.

Tavaly ősszel egy orosz férfit mentettek ki Kamcsatka közelében a jéghideg Ohotszki-tengerből, miután 67 napig sodródott egy felfújható katamaráncsónakban. A 46 éves Mihail Pichugin 49 éves bátyjával és 15 éves unokaöccsével bálnanéző kirándulásra indult még augusztus elején, a hajó motorja azonban leállt. Térerő híján a telefon használhatatlan volt, 20 liter vizük, valamint szárított tésztájuk és borsójuk pedig hamar elfogyott. Megpróbáltak halat fogni, kevés sikerrel, csak az esőből tudtak némi vizet gyűjteni.

Négy hét múlva kihűléstől és az éhségtől meghalt az unokaöccs, rá három hétre követte a báty is, miután megpróbált megmosakodni, és beleesett a fagyos vízbe. Sikerült ugyan visszahúzni a csónakba, de a hipotermia hamarosan végzett vele. Pichugin ezután bátyja és unokaöccse holttestét lekötözte a csónakba, nehogy beleessenek a hullámokba, élénk színű mentőmellényeiket pedig a hajó oldalára rögzítette, hogy felhívja magára a figyelmet. Nem sokon múlt, hogy kísértethajó legyen a gumicsónakból, a 100 kilósan útnak induló Mihail Pichugin ugyanis 50 kilóra fogyott, amikor kimentették. 

Szomjúság a tengernyi vízen

Szó szerint élet és halál között lebegtek egy kíméletlen, kérlelhetetlen közegben, ahol talán a legabszurdabb az, hogy nem szabad, sőt tilos inni a tengervízből. Ahogy azt a hajótöréses filmekben látni szoktuk: mindig van a hánykolódó túlélők közül valaki, aki nem bírja tovább, beleiszik a tengervízbe, majd rövidesen meghal. Ennek oka, hogy egy liter tengervíz 3 és fél gramm sót tartalmaz, amit az emberi szervezet azonnal el akar távolítani. Ehhez pedig másfél liter vizeletet kellene kiválasztania, ezért vizet kezd elvonni más létfontosságú szervektől, mire a bajba jutott még szomjasabb lesz, végül kiszárad. 

Mint egy folyékony sivatag, olyan a tenger, na de mit lehet tenni, ha az Atlanti-óceán közepén rekedünk – egyedül? És a nagy kérdés: valójában mennyi ideig élhet túl, távol mindentől, egy sodródó hajótörött?

Sirályvér és cápauszony

A kínai Poon Lim 133 napot harcolt az óceánnal, a kétségbeeséssel és saját határaival, miután 1942. november 23-án Fokvárosban felszállt egy brit kereskedelmi hajóra, amit nem sokkal később, a nyílt vízen egy német tengeralattjáró megtorpedózott. Poon Limnek még gyorsan sikerült magára kapnia egy mentőmellényt, mielőtt a hajó percek alatt elsüllyedt. A fedélzeten tartózkodó 54 ember közül csak ő maradt életben, és volt még egy szerencséje: két óra lebegést követően észrevett egy himbálózó mentőtutajt a törmelékek között, rajta a következő túlélőkészlettel:

Jobb híján berendezkedett a túlélésre, úgy becsülte, hogy a készletek körülbelül egy hónapig tarthatnak ki, ami a reménytelen körülményeket tekintve nem is volt annyira kilátástalan kiindulópont. Amikor kifogytak a készletek, szinte a semmiből szerszámokat készített:

A kekszesdoboz bádoglemeze késként funkcionált. Nem volt gondja a kapással, a kifogott halakat bádoggal belezte ki, húsukat pedig kötélre felakasztva a napon szárította. Ha esett, mentőmellénye vásznával igyekezett minden édesvízcseppet megszerezni.

Legnehezebb volt az elszigeteltséget, magárahagyottságot elviselni, ami még a legerősebb lelkeket is képes megtörni. A hamis remények pedig kétségbeesésbe taszították, amikor több hajó is elhaladt mellette. Közülük

Az amerikai haditengerészet egyik gépe ledobott közelébe egy bóját, a vihar azonban elsodorta tőle. Poon Lim szerint azért nem mentették meg, mert ázsiai származású, és azt feltételezhették, hogy egy japán tengerész. Vagy azért, mert a német tengeralattjárók legénysége gyakran tutajra állított egy „túlélőt" csapdaként, hogy megállítsák a mentőhajót, ami olyankor könnyű célponttá válik. Lehetett benne valami, mert

A másik mélypontot akkor élte át, amikor egy vihar vízbe sodorta kifogott halait, és sóssá tette nagy nehezen összegyűjtögetett ivóvizét.

A vér azonban a cápákat is odavonzotta, csak úgy rajzottak körülötte, mire sirályhúscsalival egy kisebb példányt kifogott, és félig vízzel töltött kannával agyonverte a tutajon, felvágta, kiszívta a májából a vért, uszonyát pedig kitette száradni. Végül is a cápauszony egy hajnani, kínai csemege, még ha nem is pont ebben a gasztronómiai formában.

Úgy tartotta magában a lelket és őrizte meg józan eszét, hogy napi rutinokat követett, felkarcolta az eltelt napokat, hangosan beszélt magában, dalokat énekelt,

A 131. napon a tengervíz zavarosabb lett, és színe türkizzöldre változott, madárrajok jelentek meg az égen, ami a szárazföld jele volt. Brazil halászok vették észre távcsövön az apró tutajon álló, rongyos inggel hadonászó, sovány hajótöröttet. És alig akarták elhinni, hogy 133 napot töltött egyedül hánykolódva az óceánon. Egy brazil kórházba vitték, ahol néhány hét alatt felépült. Amikor mondták neki, hogy soha senki nem még élt túl ennyi időt egy tutajon a tengeren, Poon Lim így válaszolt: „Remélem, soha senkinek nem kell megdöntenie ezt a rekordot.”

„Kivételes bátorságért és lelkierejéért” VI. György király még abban az évben, 1943-ban, Brit Birodalom-éremmel tüntette ki, és a Királyi Haditengerészet belefoglalta tapasztalatait a mentőcsónakokba helyezett túlélési technikák kézikönyvébe. Poon Lim legyőzte az óceánt, és a hajótöröttek túlélő etalonjává vált.

A messziről jött halász és a tenger 

2014. január 20-án a Marshall-szigetek egyik kis szigetének partján egy koszos alsógatyában alvó szakállas embert találtak sikoltozó helyi nők (más verzió szerint egy arra járó antropológus), aki torzonborz és elcsigázott volt ugyan, és bedagadt a bokája, ezért bicegett,

José Salvador Alvarenga túlélő elmondása szerint még 2012. november 17-én indult szokásos halászatra Mexikó nyugati partjáról 7 méteres üvegszálas csónakjával és 23 éves segédjével, akit akkor ismert meg, ezért vezetéknevét sem tudta. Ahogy a környékbeli mexikói kollégái is szokták:

ám egy ötnapos vihar és a magát megadó motor megakasztotta a sokéves rutint, és elsodorta a csónakot messze nyugatra, a Csendes-óceán végtelen vizeire.

Frissen fogott halakat, teknősöket és madarakat ettek. Ha sokáig nem esett, rákényszerültek a sirály- és teknősvérre, de az is előfordult, hogy saját vizeletüket itták. Négy hónapig bírta fiatal társa, és miután nem volt hajlandó több nyers ételt lenyelni, éhen halt.

Néha beszélt a holttesttel, de hat nap múlva, attól tartva, hogy megőrül, kidobta a vízbe.

Sokan hitetlenkedve fogadták a mexikói halász történetét, köztük Tom Armbruster, az Egyesült Államok Marshall-szigeteki nagykövete is, aki többször beszélt a túlélővel, és segítette őt.

Hogy létezik, hogy nem kapott skorbutot? És hogy tehetett meg több mint 10 ezer kilométert csónakjával 14 hónap alatt? Szakértők szerint elegendő C-vitamin van a friss húsban és vérben, és lehetséges, hogy ennyi idő alatt a tengeri áramlatok egy hajót Mexikóból a Marshall-szigetekre sodorjanak.

Mindenesetre egy amerikai oknyomozó újságíró könyvet írt a hihetetlen sztoriról 438 Days: An Extraordinary True Story of Survival at Sea (438 nap: egy rendkívüli és igaz történet a túlélésről a tengeren) címmel, ami világrekordként rögzítette a José Salvador Alvarenga fantasztikus utazását. Nem sokkal a könyv megjelenése után a csónakban éhen halt 23 éves férfii családja egymillió dollárra perelte Alvarengát, azzal vádolva, hogy kannibalizálta rokonukat a túlélése érdekében, annak ellenére, hogy Alvarenga megígérte neki, nem eszi meg. Alvarenga ügyvédje határozottan tagadta a vádat.