Bohózat szülte a tizenegyespárbajt, de nem lutri, tudomány van mögötte

Drámát hozott a liverpooli éjszaka kedden, amikor a végső győzelemre is esélyesnek gondolt Liverpool a rendes játékidő 1–0-s elvesztése után büntetőpárbajra kényszerült a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágóján. Amit Darwin Núnez és Curtis Jones elhibázott lövésével elbukott. „Micsoda pech!” – mondhatják a Liverpool-szurkolók. De tényleg balszerencséről van szó? 

Amióta a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 1891. június 2-án Glasgow-ban gondolt egy nagyot, és bevezette a büntetőrúgást, évszázados izgalmakat, csalódást és örömet okoztak ezek a feszült szituációk. A 11-es ugyanis kívülről nézve teljes lutrinak tűnik, sokszor a legnagyobb sztárok képtelenek 7,32 × 2,44 méteres területre belőni a 120 kilométer per órás sebességgel megrúgott labdát egy véletlenszerűen (?) valamelyik irányba elvetődő kapus mellett.

A statisztikák azt mutatják, hogy a büntetőrúgások 70-75 százalékában rezeg a háló, azaz nagyjából négyből három bemegy. A büntetőpárbaj pedig csúcsra járatja ezt a kapus és lövők közötti amúgy is esélyegyenlőtlen szituációt. Ezért is szól úgy a mondás, hogy „tizenegyest csak rosszul lehet rúgni, és védeni nem lehet”. Na de igaz ez? 

Kutatók a fejüket csóválják, mivel szentül meg vannak győződve arról, hogy a tizenegyespárbajban a kapus és a lövő nem a „sorsnak”, a „szerencsének” vagy bármilyen felső erőnek van kiszolgáltatva. Vannak ugyanis bizonyított törvényszerűségek és előre kalkulálható viselkedési minták, amiket ki lehet használni büntetőpárbaj esetén.

A kapu egyharmada mindig védtelen

Ilyen például a kapus vetődési hatósugara, tartománya („diving envelope”), ami a kapu körülbelül 70 százalékát fedi csak le. Mindez azt jelenti, hogy alapból érdemes a maradék 30 százalékot megcélozni. Részletes tanulmányok kimutatták, hogy a

1997 óta azonban a kapusoknak nem kell mozdulatlanul maradniuk a kapu közepén a labda elrúgásáig, saját vonaluk mentén mozoghatnak, ami alaposan megváltoztatta a kapus hatótávolságának statikus jellegét. Igaz, amíg oldalra mozdulva jobban lefedik az egyik sarkot, addig kinyitják a másikat. Arról nem is beszélve, hogy az kapus mozgásának iránya is nagy lehetőség a lövőnek, ha dafke a másik irányt veszi célba.

Rendre tévednek a kapusok

A másik kihasználható előny a kapusok pszichológiai tévedése, eredeti nevén a szerencsejátékosok téveszméje. Ennek lényege, hogy egy ismétlődő sorozatnál hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a következő más lesz. Minél többször gurítanak egymás után feketét a rulettkeréken, úgy hajlunk egyre inkább a pirosat megtenni. A kapusok pedig hasonlóan viselkednek egy büntetőpárbajban. Minél többször rúgnak az ellenfél játékosai egymást követően, rendre a kapu bal széle felé, úgy fog nagyobb valószínűséggel jobbra vetődni a következő lövésnél.

Ha tisztában vannak a lövők ezzel a pszichés jelenséggel, akkor érdemes csak azért is ugyanabba az irányba rúgni a labdát, mint előtte a csapattársak. Egy 36 év vb- és Eb-mérkőzéseinek 37 büntetőpárbaját vizsgáló kutatás szerint azonban a játékosok egyáltalán nem használják ki ezt az előnyt.

Na és mi van a szemkontaktussal?

Az Exeteri Egyetem kutatói rettentő kíváncsiak voltak arra, miért veszít Anglia rendszeresen a büntetőpárbajokban. Meglepve tapasztalták, hogy ha a focisták szorongva, idegesen lépnek a labdához,

így valószínűbb, hogy a játékos a kapusra összpontosít, ezért az esetek többségében középre lő.

Ha tudnak erről, nagy lehetőség lehet ez a kapusoknak. Húsz százalékkal nagyobb eséllyel védték ki ugyanis a szemező-szorongó játékosok lövését. Megfordítva: aki nem aggódott tizenegyesrúgáskor, 20 százalékkal eredményesebbnek bizonyult. A kapusok nem kaptak semmilyen jelet, fogódzót. Ha szerencséje van, akkor a lövő lehetséges hibáira, például kapufára, mellé-vagy fölélövésre koncentrál, és olyan pszichés nyomás alá helyezi magát, ami kimutathatóan rontja a gólszerzés esélyét. Általában is igaz az örök érvényű tapasztalat: a kognitív szorongás többnyire gyengébb teljesítményhez vezet.