Van egy szín, ami nem is létezik, csak az agyunk hallucinálja

A színek egyik legkülönösebb, legelegánsabb árnyalata a lila, a hatalom, a presztízs, a spiritualitás a tradíció és az uralkodói tógák, palástok egykor méregdrága színe. Plusz az árvácska, a levendula, az orgona, a padlizsán, Szinyei Merse Pál Lila ruhás nője és a Milka-tehén. A legtöbb embernek tetszik, pedig olyan szín, hogy lila, a valóságban nem létezik, csak az agyunk keveri ki, így nem más, mint képzeletünk festői pigmentje.

Hogy is van ez? Hiszen a lilaakác virágainak színéről sziklaszilárd a közmegegyezés. A lila hagyma vagy a lila káposzta színéről sem dúlnak parázs viták. Már csak a nevük miatt sem. Csakhogy akad egy kis gond a királyi színnel:

Newton óta tudjuk, hogy a Napból érkező éltető fehér fény üvegprizmával színes sugarakra bontható. Vörös, narancs, sárga, zöld, kék, ibolya színek és ezek megannyi közbülső árnyalatai sorjáznak a szivárványon. Szemünk azonban nem látja a színpalettán kívül eső hullámhosszokat, sem a meleget árasztó infravörös, sem az ételt felmelegítő mikrohullámú, sem a bőrleégést okozó ibolyántúli UV-sugarakat, mindössze a teljes spektrum egy pici szeletét, 0,003 százalékát. Innen jönnek a színeink.

Méghozzá különösen élénken. Az emberi színlátás messze kiemelkedik az állatvilágból. Az állatok többsége, hozzánk képest, szinte színvak. Szemünkben ugyanis külön receptorai (csapjai) vannak a három alapszínnek (piros, zöld és kék – RGB), amelyek aztán idegingerületet és annak megfelelő színérzetet keltenek agyunkban. Körülbelül 380 és 750 nanométer közötti elektromágneses hullámhossztartomány pazar színpompájában látjuk a világot.

Halványlila dunsztja sincs az agynak, de megoldja

Tehát valójában csak három alapszínt érzékelünk (piros, zöld, kék) a szemünkkel, agyunk pedig ezekből keveri ki a köztük lévő (folyamatos átmenetben sorjázó) színárnyalatokat. Ha ránézünk egy citromra, akkor a piros és a zöld színreceptorok (csapok) stimulálódnak, és nagyjából a két alapszín hullámhosszának átlagát (sárgát) érzékeli az agyunk. Ha egy narancsra, akkor a piros receptorok jobban, a zöldek kevésbé lesznek aktívak, és a hullámhosszok (súlyozott) arányainak megfelelő narancsszínt látunk.

De ha egy orgonavirágra pillantunk, akkor pirosat kellene keverni kékkel, hogy lilát kapjunk, azaz a piros és a kék receptoroknak kell stimulálódniuk. Ezek hullámhosszainak átlaga azonban valahol a zöld-sárga tartományban lenne.

A probléma az, hogy a lilához szükséges két összekeverendő szín (piros és kék) a látható színspektrum ellentétes végein vannak. Ez pedig megzavarja az agyat, ezért inkább improvizál. Valahogy össze kell kötnie a (legtöbbször egyenesen ábrázolt) spektrum két végét, ezért „körbe hajlítja” a palettát, így a kék és a piros egymás mellé kerül. A piros és kék spektrumvégek közé pedig „beszúr” egy lilás színátmenetet. Így hozza össze a szükséges színeket, így száll le a lila köd.

Viszont a szivárvány legkékebb vége, az ibolya már-már lilába hajló, nem? Valóban. Sokan az ibolyakéket lilának mondják, ami érthető, mert elsőre nagyon hasonlóak. Még az ibolyalila szó is felbukkan néha-néha. De van egy óriási különbség közöttük: a legszélsőbb ibolyaszínnek, az ember által látható legkisebb hullámhosszú fénynek van egy saját hullámhossza (380 nanométer), míg a lilának nincs, semmilyen hullámhossz nem képviseli, mivel mindig két szín (kék és piros) kölcsönhatásának az eredménye.

Szemünk kéket érzékelő receptorai az ibolya hullámhosszát kerek perec érzékelik. A lilát azonban nem, ez a szín agyunk kreálmánya, egy illúzió.

Közelebbről megvizsgálva a lila inkább „vöröses”, míg az ibolya „kékesebb”. Ráadásul a lila nem egy konkrét szín, hanem lilás színek meglehetősen tágas tartománya, ezért inkább lilákról beszélhetünk. Nincs is konszenzus arról, melyik árnyalatot pontosan minek nevezzük. Levendula, mályva, indigó stb. Mind a lila egy-egy árnyalata.

Skarlátvörösre váltottak a bíborosok

Na és persze ott van a mesés bíbor, a lilának egy vörösesebb árnyalata, ami évezredeken át valósággal rabul ejtette a dúsgazdagokat. Nemcsak szépsége, hanem ritkasága miatt is lett a notabilitás kedvenc színe. Mint az ábécét, a bíbort is a föníciaiak terjesztették el a Földközi-tenger partvidékein. És mivel 12 ezer bíborcsigára volt szükség egy gramm festék rendkívül macerás előállításához,

Amikor az oszmán törökök 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt, és a keleti kereskedelem megtorpant, még a bíborosok sem juthattak hozzá a kötelező színhez, ezért pápai rendeletre skarlátvörössé változott az egyenruhájuk.

Éppen ritkasága és ára miatt nem került egyetlen ország zászlajára sem lila szín, kivéve a Dominikai Köztársaság lobogóját, amelynek közepén egy zöld-lila tollú papagáj álldogál csillagok között. A nemzeti jelkép csak 1978-tól hivatalos, de a történelmi zászlókon még fel sem merülhetett a nem mindennapi szín. 1856-ban tört meg a varázs, amikor egy tizennyolc éves brit kémiahallgatónak, William Henry Perkinnek véletlenül sikerült szintetikusan előállítani a lilát, pedig ő láz- és fájdalomcsillapító kinint szeretett volna. Innentől fogva már tömegek számára is elérhetővé vált, beköltözve a hétköznapokba. És lehetett például az újpesti sportegyesületek alapszíne.