A hadtörténelem legnagyobb hazugsága

A Hitlert átverő, és a világháború menetét megfordító szuperkém Barcelonában született, csirketenyésztéssel foglalkozott, és nagyon nem fűlt a foga a katonáskodáshoz. 19 évesen leszolgálta a maga fél éves kötelező sorkatonai idejét, aztán a spanyol polgárháború kitörésekor, amikor tartalékosként újra behívták, inkább bujkált, dezertált, papírokat hamisított, csak hogy ne kelljen fegyvert fognia. Elkapták, bebörtönözték, onnan kiszabadította egy ellenálló csoport - végül a nacionalisták és a köztársaságiak seregét is megjárta anélkül, hogy egy fegyvert is elsütött volna. Meggyőződéses pacifistaként a második világháború kitörésekor abban látta az egyetlen járható utat, hogy megpróbál az angoloknak segíteni. 1941. januárjában a 28 éves Pujol besétált a brit nagykövetségre, és azt mondta,

Jó napot kívánok, szeretném felajánlani a szolgálataimat Angliának, mint kém.

Az elképedt hivatalnokok persze udvariasan elküldték. Visszament még egyszer, újra elküldték. Aztán harmadszor is. A következő lépés elsőre talán észbontónak tűnik, de valójában egészen logikus volt: Pujol elhatározta, hogy elszegődik német kémnek, és ha beépült a nácikhoz, majd értékesebb lesz kettős ügynökként a britek számára. Felhívta hát a német nagykövetséget, és bejelentette nekik, hogy szeretne náci kém lenni. A német kémszolgálat, az Abwehr megdöbbentő módon nem zavarta el, hanem adott neki egy vizsgafeladatot: szerezzen magának a diplomáciai kapcsolatain keresztül (ezeket a német összekötővel való találkozáskor, helyben találta ki Pujol) portugál diplomatavízumot Angliába - ugyanis a németeknek ott volt szükségük szemekre és fülekre, nem Spanyolországban.

Pujol el is utazott Lisszabonba, ahol összehaverkodott egy portugál nagykövetségi alkalmazottal, ellopta az útlevelét, és azt lemásolva hamisított magának egy diplomatavízumot. Az Abwehr le volt nyűgözve, Pujolból hivatalosan is a Harmadik Birodalomnak dolgozó kém lett, Arabel fedőnéven. A náciktól kapott láthatatlan tintát, titkosító kézikönyvet, pénzt a kiadásaira. Az első küldetésével rögtön a mélyvízbe dobták: utazzon el Angliába, és a BBC-n keresztül épüljön be a brit hírszerzésbe.

Arabel, a náci

Arabel ügynöknek persze esze ágában sem volt Angliába utazni. Bár a náciknak erről egészen mást mondott, valójában sosem járt Angliában, egyetlen ismerőse sem volt ott, és az angol nyelvtudása is elég harmatos volt. Pujol útja természetesen újra a brit nagykövetségre vezetett:

Jó napot kívánok, náci kém vagyok, és szeretném felajánlani a szolgálataimat Angliának, mint kettős ügynök.

Bár így már értékes lett volna az angolok számára, újra nemleges választ kapott. Ennek leginkább diplomáciai okai voltak: a szövetségesek megpróbálták Spanyolországot nem belerángatni a háborúba - elvégre nyilvánvaló volt, hogy Franco tábornok kinek az oldalán szállna be -, és egy briteknek dolgozó spanyol kém esetleges lebukása komoly diplomáciai bonyodalmakat okozhatott volna. (Megjegyzendő, hogy akkoriban a brit titkosszolgálat nem állt éppen a helyzete magaslatán, olyan őrült projektjeik voltak, mint például elhitetni a németekkel, hogy emberevő cápákat telepítettek a La Manche csatornába, hogy ezzel megzavarják a partraszállási terveiket.) Pujolt nem tántorította el az újabb visszautasítás, elhatározta, hogy attól még, hogy nem kell Angliának, ő még segíteni fog, méghozzá a németek dezinformálásával.

Képzeletbeli kémek

Arabel ügynök visszautazott Portugáliába, vett egy Anglia-térképet, pár útikönyvet, és vasúti menetrendet - és elkezdte eljátszani a német hírszerzés számára, hogy Angliában van, és egy portugál összekötőn keresztül juttat ki nekik fontos információkat. Pujol nagyüzemben gyártotta a jelentéseket, leginkább a a lisszaboni közkönyvtárban elérhető angol napilapok friss híreit kiszínezve fiktív elemekkel és értesülésekkel. A rengeteg információ nagy része katonailag teljesen értelmezhetetlen és ellenőrizhetetlen volt a németek számára, de egyre inkább megbízható és aktív hírforrásként kezdtek Arabel ügynökre tekinteni.

Amikor az Abwehr arra utasította, hogy építsen ki informátor-hálózatot, Pujol egyszerűen kitalált egy csomó informátort és neki dolgozó kémet. A képzeletbeli kémhálózatban volt katonatiszt, minisztériumi titkár, pilóta, rádióamatőr, pincér, titkos informátorok, források, és beépített emberek a legmagasabb helyeken. A fiktív kémek nevében Pujol természetesen ellátmányt és fizetést is felvett. A hálózatnak volt még egy óriási haszna: ha a lisszaboni hotelszobában hasraütésszerűen kitalált haditervek és információk véletlenül fedésben voltak a valósággal, vagy más kémek jelentéseivel, azzal Pujol építgette a nácik bizalmát, de ha valamiről kiderült, hogy hülyeség, azt rá lehetett fogni valamelyik képzeletbeli kémre, és néhány ilyen eset után lecserélni, vagy megölni. Időközben újra megkereste a briteket, mint a németeket aktívan dezinformáló önkéntes kettős ügynök, de megint elutasították.

1942 elején aztán Pujol segítségére sietett a véletlen: az egyik, teljes mértékben hasraütés alapján készült kémjelentése (egy öt szövetséges hadihajóból álló konvoj hagyta el Liverpool kikötőjét, és Máltára tartanak), pont beletrafált a valóságba. A németek kommunikációját lehallgató brit kémelhárítás bepánikolt – erről a titkos hadmozdulatról senkinek nem lett volna szabad tudnia, és egy Angliában dolgozó náci szuperkém mégis megszerezte a terveket. Pár héttel később Pujol egy walesi indulású konvojt talált ki, amire a németek tengeralattjárókkal és vadászgépekkel próbáltak lecsapni, persze hiába. Az MI5-nál ekkor állt össze a kép: a már ötször kidobott spanyol fickó a bolodját járatja a németekkel, akik menetrendszerűen elhiszik a meséit.

Garbo, a brit ügynök

Pujolt 1942 áprilisában megkereste a brit kémelhárítás, töredelmesen bocsánatot kértek tőle, és felvették kettős ügynöknek. A fedőneve Garbo lett, Greta Garbo után – a britek ugyanis egészen le voltak nyűgözve Pujol színészi tehetségétől. Garbo ügynököt az MI5 Londonba helyezte át, és elkezdte ellátni valódi titkosszolgálati információkkal, hogy azokat a náciknak kiadva még inkább a bizalmába fogadja őt a német felső vezetés, és minden szavában vakon higgyenek. Kiszivárogtatta például a Fáklya hadművelet (a szövetségesek észak-afrikai inváziója) részleteit, ügyesen úgy intézve, hogy az éppen egy nappal később érjen el a nácikhoz, mint hogy a hadművelet a valóságban is elkezdődött volna. A kommunikáció az Abwehrrel már nem csak levelek útján, hanem rádión is zajlott, természetesen titkosítva. Pujol megkapta a megfelelő kódokat a hírhedt Enigma-titkosításhoz – tőle kapta Alan Turing és kódfejtő csapata az Enigma feltöréséhez használt forrásanyagok nagy részét.

1943 végére a háború menete óriási fordulatot vett. Eddigre a keleti fronton a szovjetek megtörték a német előrenyomulást, és beszállt a háborúba az USA is – csak idő kérdése volt, hogy mikor száll partra a kontinensen az angol-amerikai sereg, harapófogóba fogva a keletről előrenyomuló szovjetekkel a nácikat, megpecsételve a harmadik Birodalom sorsát. A partraszállás azonban kemény dió, ha máshonnan nem, hát a Ryan közlegény megmentése első jeleneteiből érezheti az ember, milyen esélyekkel indul egy ilyen invázió, bármilyen létszámfölényből is. A partraszállás, és azzal a nyugati front sorsa azon múlt, hogy sikerül-e az invázió helyével meglepni a németeket. Garbo ügynök feladata lett, hogy hitesse el Hitlerrel, hogy máshol fognak támadni, ezzel gyengítve a partraszállás valódi helyén a német védelem erejét.

A rettegett szellemhadsereg

Garbo és az MI5 nem kispályázott: kitaláltak egy egész hadsereget. A FUSAG (First United States Army Group) több százezer katonából állt, és Anglia délkeleti részén, Dover környékén állomásozott. Voltak harckocsijai, repülői, tábori kórházai, barakkjai, csak éppen katonái nem. Az épületek funérlemezből készültek, a harci járművek felfújhatóak voltak. Az angol titkosszolgálatnak semmi nem volt drága, hogy elhitesse a németekkel, Normandiát őrizetlenül lehet hagyni, a partraszállást Calais-nál tervezik a szövetségesek. Speciális járművek nyomták tele lánctalp-nyomokkal fél Dél-Angliát, tankhadosztályok mozgásának nyomait keltve. Filmstúdióktól kölcsönvett, felturbózott füst- és szélgépekkel keltették gőzerővel dolgozó hadiüzemek illúzióját. Hamis újságcikkek jelentek meg arról, hogy VI. György király meglátogatja a FUSAG csapatait, és hadianyag-gyárait (sőt, felháborodott olvasói kamuleveleket közöltek, amik arról panaszkodtak, hogy mennyire zavarják őket az amerikai katonák). Több tucatnyi rádiós foglalkozott azzal, hogy a FUSAG egységeinek kommunikációját szórja bele az éterbe, csak hogy a németek lehallgassák azt, és elhiggyék, hogy valóban létezik a hadsereg. Garbo kémhálózata (ez ekkor már 27 fiktív személyből állt) eközben részletes jelentéseket adott a FUSAG műveleteiről és terveiről, amelyek pont egybevágtak a légi felderítés által látottakkal.

Mire eljött a D-nap, Hitler, és a nyugati front német katonai főparancsnoka, Erwin Rommel meg volt győződve arról, hogy a FUSAG létezik, és Calais-nál készül megindítani az inváziót. (Rommel egyébként Észak-Afrikában egészen hasonló trükkökkel verze át a szövetségeseket: direkt cikkcakkban járatta a tankokat, és lánctalpakra szerelt hatalmas ventilátorokkal keltett porfelhőket, hogy a serege nagyobbnak tűnjön.) A német sereg nagy része, a félelmetes Párduc és Tigris tankok, a legjobban kiképzett és felszerelt katonák itt várták a partraszállást. Garbo arról is meggyőzte a német vezetést, hogy a szövetségesek Skóciából terveznek egy Norvégia elleni támadást; a németek emiatt 250 ezer katonát állomásoztattak Skandináviában, teljesen feleslegesen.

Amikor felvirradt 1944. június 6-ának hajnala, és Omaha Beach-nél az első szövetséges katonák partra szálltak, a német hadvezetés szentül hitte, hogy ez csak elterelő hadművelet. A támadók még a felkészületlen, a calais-ihoz képest létszámban és fegyverzetben is gyenge német védelem ellenében is irtózatos vérveszteséget szenvedtek. Ha nincs a Garbo-féle félrevezetés és a FUSAG fantom-fenyegetése, az invázió a teljes erejű német véderőn szinte biztosan megtörik. Június 8-án, két nappal az invázió megindítása után a Calais-nál állomásozó páncélos hadosztályok főparancsnoka, Gerd von Runstedt tábornok könyörgő hangú táviratban kérte Hitlert, hadd vonuljon Normandiába visszaverni a támadást. A Führer elolvasta Garbo friss jelentését, ami arról szólt, hogy a FUSAG inváziója bármelyik pillanatban elindulhat, és személyes parancsban utasította a Von Runstedtet, hogy továbbra is Calais-nél készüljön az igazi támadásra, és 200 kilométerről, tétlenül nézze a szövetségesek partraszállását.

Egy hónappal később, amikor Franciaország jelentős részét már elfoglalták a szövetségesek, még mindig 22 hadosztály várta a nem létező amerikai sereg felbukkanását a La Manche partján. Arabel ügynököt a németek a szolgálataiért Vaskereszttel tüntették ki; ez pár hónappal azelőtt történt, hogy az angolok Garbo ügynököt ugyanezért lovaggá ütötték. Pujol az egyetlen ember a második világháború történetében, aki mindkét kitüntetést megkapta. A nácik egészen a háború végéig nem döbbentek rá, hogy a legjobb kémük végig az angoloknak dolgozott. Pujol a háború után a fiktív informátorai nevében felvett német fizetéssel (mai pénzben számolva nagyjából egymillió dollár) Dél-Amerikába költözött, ahol hamarosan meghalt maláriában.

A halálhírével Pujol ugyanúgy átverte a rá vadászó nácikat, mint az MI5-ot. Négy évtizeden át boldogan élt Venezuelában, ahol megházasodott, családot alapított, nyelvtanárként dolgozott, és nyitott egy könyvesboltot, majd egy hotelt (utóbbi csődbe is ment). 1984-ben bukkant a nyomára egy brit újságíró, tíz éves nyomozás után. Pujol visszatért Angliába, megírta az emlékiratait, aztán részt vett a partraszállás 40. évfordulójára rendezett ünnepségen Normandiában, ahol veteránok százai köszönték meg neki könnyek között, hogy megmentette az életüket a hazugságaival.

1988-ban, 76 évesen aztán tényleg meghalt. Vagy nem, Juan Pujol Garcia esetében sosem lehet tudni.

(A cikk forrásául a Tomás Harris (Garbo MI5-os összekötője) titkosítás alól feloldott jelentéseit összegyűjtő GARBO: The Spy Who Saved D-Day című könyv, illetve a Mental Floss magazin 2014-es cikke szolgált.)