Tekerek, tehát vagyok! Így köti össze a generációkat a biciklizés

Itt a tavasz, a jó idő, biciklire fel! Aki még hezitál, hogy leporolja-e drótszamarát, vagy béreljen-e Bubit, az gyorsan vegye le a polcról a két éve elhunyt francia etnológus és antropológus, Marc Augé könyvét, A biciklizés dicséretét. Ha átpörgeti a vékony kis esszét (csekély 83 oldal), egyből megkapja a választ a kérdésre, érdemes-e biciklizni, és ha igen, miért.

Augé könyveiben a hétköznapokat vizsgálta, az emberi viselkedést az etnológia módszereivel. Érdekelte a terek megváltozása, a mobilitás fogalma, de írásaiban nem maradt egy nyomvonalon, az irodalom, a filozófia gondolatait is beemelte az ember viselkedésének, környezetének vizsgálatába. Az először 2008-ban megjelent Éloge de la bicyclette a kerékpárt

Metró és bicikli

Augét élénken foglalkoztatták a közlekedési eszközök, a nyolcvanas évek közepén már a párizsi metrót is alaposabb vizsgálatnak vetette alá. Az Egy etnológus a metróban című művében azokról a szokásokról ír, amiket az utazók vesznek fel a föld alatt – legalábbis Párizsban. A megállók az emberek történeteit is elmesélik, egyfajta emlékhelyek, és rituális mozgásra kényszerítik az utasokat. Már ebben a könyvében is interdiszciplináris utazásra hív, irodalmi és egyéb tudományterületekről vett utalásokkal, például hivatkozik a neves antropológusra, Claude-Lévi Straussra.

A biciklizés dicséretében sincs ez másképp, de most a föld fölött barangolunk, a francia hegyek között, a Tour de France versenyein, illetve a bérelhető francia bicaj, a Vélib (Vélo liberté) szabadkerékpár-kölcsönzőiben is.

Augé megidéz régebbi filmeket is, amikben a drótszamár játszott főszerepet, Vittorio De Sica klasszikus Biciklitolvajokját, Jacques Tati Kisvárosi ünnepét és Hulot úr nyaralját, amelyek a második világháború után játszódnak, és komikus vagy életbevágóan fontos szerepet adnak a biciklinek. Közös bennük, hogy a gyerekkor szabadságához kötődnek, és segítik a test határainak megtapasztalását, a másokkal való együttlét átélésének örömét.

Túlmutat önmagán

A kerékpár mitikus, epikus és utópisztikus, egyszerre a nők felszabadításának eszköze a 19. századi Amerikában, jelképe a letűnt munkásosztálynak, a kitartó sportolóknak és az élhető városnak. A megapoliszok terjedése azonban nem kedvez a biciklizésnek. Az, hogy a városok egyre kiterjedtebbek és a funkcionalitás mindent felülír (közel legyen a reptér, jól megközelíthetőek legyenek a bevásárlóközpontok), elveszi a városok eredeti agora jellegét.

A Vélib, avagy a Bubi új formát adhat a közlekedésnek, a barangolásnak (Augé szerint emiatt jelent meg Párizsban újra a „flaneur”, a kószáló figurája), de számuk növekedésével persze a balesetek is exponenciálisan gyakrabban fordulnak elő. Egy londoni humorista egyik nagy poénja az volt: a brit fővárosban már több áldozatot szed a biciklizés, mint a terrorizmus. 

Augé könyvében leírja az utópisztikus jövőt is, mikor a kerékpáros-mozgalmak felerősödnek, az emberek szinte eggyé válnak szerelmük tárgyával, a biciklijükkel, és megtörténik az első marsi biciklizés is. De nem is kell ilyen messzire mennünk, egyszerűen belátható, hogy biciklizés közben mind visszatalálunk a kiskorunkban átélt jókedvhez és szabadsághoz. A száguldás öröme endorfint szabadít fel, amitől féktelenül boldogok leszünk. Két kerék, és kész a boldogság, a szerző szerint ez maga a humanizmus!

(Borítókép: Shutterstock)