Tényleg érzéketlen, felszínes alak, aki jól érzi magát a karanténban?

GettyImages-1206996796
2020.05.01. 15:13

Hogy oké-e, ha ön jól érzi magát a karanténban? Az oké, de az már nem, ha ebbe a mi orrunkat is beledörgöli. Tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy megtartja magának az önimádó ömlengését arról, hogy milyen jól érzi magát, és inkább próbálja ki, milyen a bezártság egy kalkuttai gettóban! Ha magától nem tudja megválaszolni azt a kérdést, hogy »rendben van-e, ha én jól érzem magam, miközben emberek százezrei szenvednek és haldokolnak«, akkor ön felszínes, és abszolút híján van mindenféle empátiának.

Ilyen reakciók sokasága érkezett a Financial Times Oké-e boldognak lenni a karanténban? című cikkére a hozzászólóktól. A szerzőt többen kegyetlennek, arrogánsnak, sznobnak tartják, aki felháborítóan privilegizált helyzetből prédikál, miután némi előzetes bocsánatkérés és szabadkozás után bevallotta:

jól érzi magát a kertes házában a gyerekeivel összezárva, mert szép a tavasz, és jó együtt lenni a családdal.

  • Ki az, aki élvezheti a bezártságot?
  • Van olyan személyiségtípus, aminek fekszik a karantén?
  • Miért dühíthet másokat, ha jól érezzük magunkat?

De ha máshol jelenik meg hasonló írás, ott is mindig jelen van a kéztördelő szerkesztői megjegyzés arról, hogy a bátor vallomással azért semmiképp sem akarják megbántani azokat, akik nehéz helyzetben vannak. Még annak a cikknek a végén is jelen van ez a szabadkozás, amelynek indiai szerzője például azt tartja a karantén egyik előnyének, hogy a kijárási tilalom miatt most nem kell a családtagjaiért aggódnia, hogy épségben hazaérnek-e a rettenetes bűneseteitől ismert országban.

És jelent már meg cikk „Fejezzük már be a karantén romantizálását!” címmel is, ahogyan futótűzként terjed a közösségi médiában az a kép, amely az erkély-hangversenyeket és az otthon Netflixet néző embereket ítéli el: a kép alsó felében ápolók viszik el a hullákat, akiket futárok és szemétszállítók kerülgetnek. Rajta pedig a felirat:

A karantén romantizálása osztályprivilégium!

De tényleg fejét a homokba dugó, sekélyes, érzéketlen alak, aki néha, vagy ne adj isten nem is csak néha boldogságot érez szorongás helyett a koronavírus-járvány idején? Aki a karanténnak számos előnyét is élvezi a nyilvánvaló nehézségek mellett?

Ki érzi egyáltalán jól magát?

„Mivel egyik pillanatról a másikra szinte minden megváltozott körülöttünk, teljesen természetes, ha erre erős érzelmi reakcióval felelünk. Viszont nagyon ritka, hogy valaki állandóan csakis jól vagy csakis rosszul érezze magát, és nincsenek ingadozások a hangulatában” – mondja az Indexnek Frankó Luca pszichológus. „Hogy hogyan hat ránk a karantén, annak rengeteg rétege van. Számít, milyen életszakaszban ért minket, hogy egy jobb vagy rosszabb hullámon voltunk-e előtte, de az is, mennyire van tapasztalatunk ha nem is hasonló helyzettel, de legalább a bizonytalanság kezelésével. Egy olyan vállalkozó, aki számára természetes, hogy a semmiből néhány év alatt felépít valamit, aztán azt eladja, majd megint elölről kezdi a nulláról, valószínűleg jobban kezeli a jelenlegi helyzetet, mint aki ugyanazt az üzletet építgeti harminc éve, és most kényszerből le kellett állnia. Pedig mindketten hasonló iparágban dolgoznak.”

És emellett természetesen rengeteget számítanak a praktikus körülmények, főképp, hogy

  • tudjuk-e nagyjából a megszokott módon folytatni a munkánkat, és ha most tudjuk is, veszélyben van-e az állásunk;
  • az otthonunk kellemes tér-e, ahová máskor is szívesen jártunk haza, elférünk-e benne kényelmesen mindnyájan;
  • kivel vagyunk otthon, és milyen vele/velük a kapcsolatunk;
  • a nyakunkba szakadt-e pár igazi kihívást jelentő pluszfeladat, mint a gyerekek otthoni online oktatása, és ez mennyire van jól megszervezve;
  • kell-e szerettünkért – idős, beteg rokonért, frontvonalban dolgozóért – állandóan aggódnunk;
  • és ki tudjuk-e elégíteni praktikus szükségleteinket (van-e bolt vagy biztonságos zöldterület a közelben, vagy ha nincs, van-e autónk).

Ezek közül minél többre megnyugtató a válasz, nyilván annál nagyobb az esély a karantén inkább pozitív megítélésére. És jöhet még néhány váratlan örömforrás is: van, aki szerint a videócseten zajló megbeszélések végre kevésbé szólnak a cégen belüli hatalmi játszmákról, helyezkedésről, fúrásról, és lényegre törőbbek a megszokott, többórás, idegőrlő meetingeknél. Egyéni szinten az is megnyugtató lehet az eddig gyakran szorongóknak, hogy a gazdaság megtorpanása miatt kevésbé érzik a fullasztó nyomást, amely miatt folyamatosan erejükön felül kell teljesíteniük. Van, aki arról számol be, hogy a gyerekei vagy unokái a karantén miatt naponta felhívják őket, noha eddig havi egynél sose jelentkeztek többször, és reménykednek, hogy ez esetleg így is marad a jövőben.

Az az elmélet viszont nem igaz – mondja a pszichológus –, hogy akik eddig is szorongással, depresszióval vagy éppen kényszerbetegséggel küzdöttek, most bármivel is jobban éreznék magukat attól, hogy már nem feltétlenül „lógnak ki” annyira a sorból, és most más is levertebb, vagy szintén újra meg újra kényszeresen kezet mos.

Frankó Luca szerint viszont abban van igazság, hogy egyes személyiségvonások társadalmi megítélése megváltozhat. „Sok iparágban és munkakörben eddig az extrovertáltaknak állt a világ, azoknak, akiknek egy konferencián nem esik nehezére mindenkivel csevegni, tudatosan kapcsolatot építeni, akik remekül tudják prezentálni magukat és a munkájukat. Most viszont magánemberként és munkavállalóként is valószínűleg könnyebben vészelik át a karantént az introvertált emberek, akik egyedül vagy szűk körben tudnak igazán feltöltődni, kikapcsolódni vagy éppen jól teljesíteni.”

De akkor miért utálják azt, aki jól érzi magát?

A jelenség, hogy a nyilvánosság felületein haraggal fordulnak afelé, aki pozitív érzelmekről számol be, már csak azért is tűnhet furcsának, mert a járvány előtt sem éltünk egy szörnyűségektől mentes világban: hogy csak a betegségeknél maradjunk, rákban csak idén már majdnem három millióan haltak meg világszerte – koronavírus miatt több mint kétszázezren –, és jó ideig nem is a koronavírus volt a legtöbb országban a vezető halálok, ennek ellenére eddig mégsem volt jellemző, hogy egy kertben ejtőzős Facebook-fotó vagy pozitív hangvételű cikk alatt bárki a különféle betegségekben szenvedőkkel való szolidaritást kérte volna számon.

Most viszont a bezárásokkal és a karanténnal azoknak is teljesen felfordult az életük, akik a betegségben közvetlenül nem érintettek. Ráadásul a hírportálokon kívül még a főzős és életmód-magazinokban is a koronavírus-járvány a téma, így jobban összekapcsolódik a tragédiák sorozata a saját mindennapi valóságunkkal.

A home office pszichológiája

Frankó Luca korábban foglalkozott a home office lélektani hatásaival is. Az erről szóló cikkében azt írja, az otthoni munkavégzés előnye a karantén előtt éppen az volt, hogy mi dönthettünk arról, milyen típusú munkát hol szeretnénk végezni (például a nagyobb koncentrációt igénylőt otthon, a megbeszélésre épülőt az irodában), de az általános home office-szal épp ez a szabadság veszett el. Emellett otthon még nehezebb egészségesen, túl sok túlóra nélkül beosztani az időnket, ráadásul otthon munka után az adrenalinszintünk lassabban tér vissza nyugalmi állapotba.

A megszokott iroda elvesztésével az ember veszteségélményt, vagy akár gyászt is megélhet, ráadásul a karanténiroda tulajdonképpen egy teljes környezetpszichológiai nonszensz, hiszen a tér folyamatosan a munka abbahagyására ösztönöz minket, pláne, ha az ember kisgyerekkel van otthon.

A home office-ra vonatkozó gyakorlati tanácsokról korábban mi is írtunk már cikket.

Frankó Luca szerint emellett a jelenségre pontosan illik Leon Festinger szociálpszichológus elmélete is a szociális összehasonlításról. Eszerint az emberek alapvető igénye, hogy másokkal, lehetőleg saját magukhoz hasonló emberek csoportjával vessék össze saját magukat, pláne bizonytalan, fix támpontok nélküli helyzetekben. Ha valaki azt érzékeli, hogy jelentős a különbség a saját és a többiek tapasztalata közt, akkor tenni akar a különbség csökkentése érdekében, hogy a világ történései koherensen magyarázhatóvá váljanak. Így aki épp nagyon negatív érzelmeket él át, az vagy elgondolkozik, hogyan tudna szintén valami pozitívat kihozni a dologból, vagy „rábeszéli” a többieket, hogy ők se érezzék jól magukat. Például a fenti kommentekben idézett módokon.

Ráadásul a karantén – teszi hozzá Frankó Luca – azt is megváltoztatta a legtöbbek szemében, kit tekintünk referenciacsoportnak, kivel hasonlítjuk össze magunkat. Most ugyanis úgy tűnhet, mintha mind egyek lennénk, hiszen egyformán otthon van idős és fiatal, gazdag és szegény, fővárosi és vidéki. „A panellakásban ülő fiatal anyuka ezáltal sokkal könnyebben érezheti rosszul magát kedvenc instamamija otthonmaradásra buzdító üzenetétől, amit a kerti medence vagy a játszóbirodalom széléről posztolt” – mondja a pszichológus, hozzátéve, hogy persze ettől még egyáltalán nem olyan egyszerű a képlet, hogy aki szép házban van, az automatikusan boldog, aki meg panelban, az nem.

Megfelelni az elvárásoknak

De nemcsak a társadalom elvárásairól és véleményéről érdemes beszélni: a szakember szerint a karanténban átélt érzelmek nagyban függnek attól is, saját magunk felé milyen elvárásokat támasztunk, a munkánkkal, a családunkkal vagy a hétköznapi tevékenységeinkkel kapcsolatban. „Akinek reálisak az elvárásai, az sokkal nagyobb eséllyel érezheti jól magát, mint aki úgy érzi, muszáj egy ilyen rendkívüli helyzetben is pontosan ugyanolyan jól és gyorsan teljesítenie, tökéletesen tisztán tartania a lakást, és mindennap háromfogásos ebédet felszolgálnia az otthon nyüzsgő családnak. Engednünk kell magunknak valamennyi visszalépést a száz százalékhoz képest. Egy új helyzethez igazodni mindig stresszt jelent, ami energiát emészt fel, így nem elvárható, hogy változatlanul vigyük tovább a kialakult rutinjainkat, és ne legyen legalább egy kicsi, átmeneti visszaesés bizonyos tevékenységeink színvonalában” – mondja.

Mindezt a saját példájával is alátámasztja:

A kislányom három és fél éves. Egy hétbe telt, amíg ki tudtam mondani, hogy nem, ha ébren van és egyedül vagyok itthon vele, akkor nem tudok dolgozni, hiába is frusztrálom magamat akárhogy. Amióta ezt elfogadtam, sokkal jobban érzem magam ebben a helyzetben.

Azt is látom magam körül, hogy sok gyerekes anyuka a gyerektelenekkel hasonlítja össze magát munkafronton, ami folyamatos teljesítménykényszert szül, és megugorhatatlan elvárásokat generál.”

Arról pedig, hogy igaz-e az a közösségi médiából ismert népi bölcsesség, hogy a karantén mindenkiből előhozza az „igazi valóját”, azt mondja: „Ha egy kapcsolatban vannak régóta megbúvó, ki nem mondott konfliktusok, kibeszéletlen feszültségek, azok valóban a felszínre tudnak jönni most, az összezártságban. Egy stabil, jól működő kapcsolatot viszont meg tud erősíteni a tudat, hogy extrém helyzetben is jól megvagyunk egymással.” Arról viszont nincs szó, hogy most ütközne ki az igazi valónk: „Az, hogy hogyan viselkedünk karanténhelyzetben, az sem többről, sem kevesebbről nem árulkodik, mint hogy hogyan viselkedünk karanténhelyzetben.”

Szóval aligha az az egyetlen válasz a karanténboldogságra, hogy a kalkuttai gettóban bezzeg befognánk a szánkat.

Ahogy egy születésnapi buliban sem szokás azt mondani, miért vettél ekkora tortát, miközben Afrikában éheznek, úgy most is teljesen érvényes érzés a boldogság, és egyáltalán nem árulkodik érzéketlenségről

– mondja Frankó Luca. Ráadásul ha rendszerként tekintünk a társadalomra, kifejezett előnye is van annak, hogy vannak, akik pozitívan élik meg a karantént: őket tekinthetjük erőforrásnak; ők lesznek azok, akik a helyzet megszűntével feltöltődve, új energiákkal lendíthetik tovább a többieket is a járvány utáni újrainduláshoz. 

(Borítókép: Egy ember gitáron játszik az erkélyén San Salvarióban, miközben egy szomszédja nézi 2020. március 13-án. Fotó: Nicola Campo / LightRocket / Getty Images Hungary)

Ne maradjon le semmiről!