Létezik-e jobb annál, mint agyonverése után letépni Superman fejét? Valószínűleg a Mortal Kombat vs. DC Universe készítői is tudták, hogy nem, ennél képtelenség zseniálisabb alapötletet kitalálni, ezért a játéksorozat legújabb részében egymásnak eresztették Netherrealm mutáns harcosait és a szuperhősöket.

Dömping

Összesen 22 karakter feszül itt össze, a házigazdák csapatát erősít Jax, Kitana, Scorpion, Sub-Zero, Sonya, Kano, Shang Tsung, Liu Kang, Raiden, Baraka és Shao Kahn, míg a szuperhősökkel van Joker, A Villám, Catwoman, Superman, Batman, Deathstroke, Lex Luthor, Captain Marvel, Green Lantern, Darkseid és Wonder Woman. Utóbbinak legutóbb az ötvenes években nem volt borzasztó ciki a neve.

A játékmenet tök egyszerű: nincs más dolgunk, mint agyonverni az ellenfelet. Van ugyan egy sztorimód, de az csak annyiban különbözik a hagyományos bunyótól, hogy néha párbeszédek szakítják meg az ütéseket. Nem mély történetről van szó: a Mortal Kombat univerzum sztárjai és a szuperhősök a Föld elszórt városaiban harcolnak egymással. Aztán a forrófejű Superman lézerszemével lyukat vág a dimenziókapura, aminek beláthatatlanok a következményei: a két világ teremtményei véletlenszerűen helyet váltanak egymással. Batman Netherrealmben, Rayden Gothamben találja magát, amitől persze mindenki ideges lesz, ráadásul valami gonosz erő is átveszi a hatalmat az amúgy pozitív szereplők fölött, amint onnan lehet látni, hogy ilyenkor sárgán villog a szemük.

A Villámmal kezdünk, aki pillanatok alatt leveri az ellenfeleit, majd sárga lesz a szeme és barátjára, Batmanre támad. A csatából Batman kerül ki győztesen, innentől az ő karakterét irányítjuk, egészen addig, amíg át nem esik a dimenziókapun a feketegúnyás, így hasznavehetetlenné válik a földieknek. Ekkor lép a képbe Wonderwoman és így tovább, egészen a végső harcig váltogatják egymást a karakterek, hogy egy lazán összerakott történetben megverekedjenek egymással. Mivel nem egy szereplővel nyomjuk végig a harcokat, nem is nagyon tudunk érzelmileg kötődni a karakterekhez, én például biztos jobban élveztem volna, ha Batmannel, vagy a rossz oldalon harcolva Scorpionnal vihetem végig az összes küldetést.

A 21 gomb sorozata

A történet egyébként nem nagyon rossz, tökéletesen hozza az egyszerűbb képregények színvonalát, de nem ad nagy mélységet a karaktereknek, a storyboardot nem Frank Miller rajzolta tehát.

Éppen ezért érdemesebb a hagyományos küzdelmet választani, akkor legalább mindig azt a figurát irányítjuk, amelyik szimpatikusabb.

A küzdelem nehézsége jól adagolt: az első ellenfeleket még könnyedén lenyomjuk az Xbox 360 színes gombjainak véletlenszerű nyomogatásával, de a negyedik-ötödik bunyó után egyre többször tapasztaljuk majd, hogy háromszor fejbe rúgtak minket. Ilyenkor már érdemes körülnézni a neten, és letölteni a speciális ütéseket. Mindegyik karakterhez tartozik vagy négy-öt személyre szabott bántás, amiket keverhetünk is akár egymással, az oktató módban például láttam olyan sorozatot, amit 21 gomb megnyomásával lehet előhozni. Bevallom őszintén, ezt nem tanultam meg.

Új a játékban a közelharc, amihez a kontroller Left Bumper-gombját kell megnyomni: ilyenkor ráközelít a kamera a szereplők felsőtestére meg a fejére, és a színes gombok össze-vissza nyomogatásával fájdalmasnak tűnő ütéseket tudunk bevinni. Ha a gép, vagy az ellenfél minket kap el, akkor is érdemes folyamatosan nyomkodni a gombokat, mert ha adott pillanatban ugyanazt a színt találjuk el, mint a másik játékos (adott esetben a számítógép), akkor kitörhetünk a püfölésből, sőt, megnyerhetjük az összecsapást.

Van még egy minijáték a játékon belül, kis szerencsével ledobhatjuk a szakadékba az ellenfelet, vagy megragadhatjuk, és átfuthatunk vele néhány betonfalon. Ilyenkor is ütni kell, és ilyenkor is áll az azonos-gomb-szabály, de szerencsés esetben komoly sérüléseket okozunk, mire földet érünk, vagy átjutunk a házon keresztül a szomszédos utcába.

A harc végén meg marad a kivégzés: a sorozat régi karakterei fejenként legalább két fatality-vel vágnak neki a kalandnak, így ha Scorpionnal vagyunk, minden további nélkül elégethetjük a harc után Supermant. A hősök viszont saját kivégzést kaptak, amit heroic brutality-nek, heroikus brutalitásnak neveznek, el sem tudok képzelni ennél tökösebb kivégzésnevet.

A gerle és a szupernóva

A csaták a változatos harcmodor miatt izgalmasak egy ideig, és a játékélményen sokat dob, hogy a DC Universum harcosai is játszható karakterei lettek. Batmannel verni Scorpiont, az remek, a Joker mellényzsebéből előhúzott embernyi méretű rugós bokszkesztyű vicces, bár egy idő után zavarók lehetnek a logikátlanságok. Mert ugye mi a francot keres Superman egy verekedős játékban? Nálam már a képregény és a film is kiütötte a biztosítékot, mert hát ugye adott egy szuperhős, aki gyorsabb a fénynél, örökké él, valami zöld követ leszámítva sérthetetlen, lézerszeme van, és a Jupiterrel végzi a bicepszedzést a gymben. Miért nem adja fel rögtön az összes bűnöző?

A Mortal Kombatban viszont tulajdonképpen meg kéne verni, miközben normál körülmények közt akkorák lehetnek az esélyei mondjuk Jaxnek, a gépfegyveres, műkezű négernek, mint egy balkáni gerlének a szupernóva-robbanással szemben. A történet szerint azonban Superman tehetetlen a mágia ellen, ami egyrészt jópofa fordulat, és rámutat arra, hogy mennyire más világban mozog az alsógatyás, meg Jax, másrészt viszont még mindig nem magyarázza meg, hogy miért fröccsen ki Superman vére, ha behúz neki egyet valamelyik csaj.

Persze nem egy mély, elgondolkodtató játékkal van dolgunk, sokkal jobban leköti a figyelmünket a jó zene, meg az elődökhöz képest remek grafika, bár nem állítom, hogy az Xbox 360-ból mindent kihoztak a készítők: a hátterek egyszerűen, a karakterek meg gumiszerűek, csak a ruhák szakadása jelzi, hogy épp egy összecsapásban vesznek részt. És bár rányomtak egy rakás szűrőt meg speciális effektet a játékra, az élmény semmiképp sem nagyobb 1920x1080 pixel és 5.1-eshanghatás mellett, mint annak idején volt a 14 colos monitor előtt ülve, 320x200-ban. A szórakozásnak tehát semmi köze a bitek számához.

És őszintén szólva most már kicsit kevésnek is érzem ezt a térbeli játéktér ellenére is egydimenziós harcot. Amikor a sorozat első és második részével játszottam, még csak 12 éves voltam. Napokig ültem a gép előtt, többnyire Scorpionnal vertem agyon a többieket, és tényleg komolyan koncentráltam, hogy előcsaljam az egyik készítő, Tobias Boon nevéből összelegózott füstnindzsát, Noon Saibotot.

A harmadik résszel egy párizsi játékteremben találkoztam először, de 1995-ben már nem nagyon értettem, hogy miért is kéne ugyanazt a játékot harmadszor végigvinnem. Aztán a sorozat meg én eltávolodtunk egymástól, a 2006-os Armageddonig nem is próbáltam egyetlen epizódot sem. Az a játék viszont tetszett, főleg, mert a Wii mozgásérzékelős távirányítója sokat adott az élményhez, de talán ennél is fontosabb volt a történetszál, amit végigjátszva Taven, a főkarakter egyre erősebb lett. Órákra le tudott kötni a játék.

Szóval közel másfél évtizedes kihagyással most játszottam először olyan Mortal Kombattal, ahol tisztán csak az ellenfél agyonverése számít, és őszintén szólva már nem okozott akkora örömet Baraka elevenen égetése, mint a kilencvenes évek elején. Hiába lett sokkal szebb a grafika, hiába raktak bele új ötleteket a készítők a játékba, 2008-ban ez már kevés. Aztán persze nem tudom, hogy a hiba bennem van, vagy a játékban. Lehet, hogy egyszerűen kiöregedtem a sorozatból, és aki most játszik először a Mortal Kombattal, azt ugyanúgy rabul ejti majd, mint annak idején engem. És azért egy fejrúgás-fejrúgás-felütés-kombó még ma is képes megdobogtatni a szívem.

A játékot az 576-tól kaptuk tesztelésre