A messiás esete a tömörített zenével

Az iPod sikere a bizonyíték arra, hogy egy megfelelően csomagolt ötlet képes egy haldokló társaságot visszarántani a szakadék széléről. Valójában azonban könnyen belátható, hogy az iPod esetében nem is a termék, hanem maga a csomagolás az ötlet. Az Apple legnagyobb sikere kétség kívül annak köszönhető, hogy képes volt trendivé tenni egy egyszerű mp3-lejátszót. Így lesz egy jópofa elektronikai eszközből kultusztárgy.

Trend a lelke mindennek

A piacvezető kaliforniai társaság kihívóinak tehát nem elsősorban technikailag kell az Apple fölé nőniük, hiszen ott sok fejlődési lehetőség nincs: az mp3 hangminősége adott, amit ebből a formátumból ki lehet hozni, az meg már nem bukhat meg a lejátszók képességein. Ugyanakkor az iPod sikeréhez nagymértékben hozzájárult használhatósága is, így a trendi külsőn és életérzésen kívül ezen a ponton lehet még befogni az Apple lejátszóját.

Nehéz a konkurencia dolga, mert az Apple nem alszik: a legújabb iPodok változatlan áron színes kijelzőt kaptak. Ezt nem teszteltük, hiszen még csak most érkeznek az első példányok az országba, de a már régóta árult iPod photo ugyanaz, mint az új iPod: lejátszó színes kijelzővel.

Ellenfélnek a Sony Walkman legújabb reinkarnációját választottuk, valamint a Creative Zen Touch modelljét, amelyik alig leplezi, hogy az Apple sikertermékének másolata. Ami első látásra, különösebb szakmai előképzettség, és a technológia beható tanulmányozása nélkül is feltűnik: a Walkman lényegesen kisebb versenytársainál.

Ha elkezdünk szorozni, megkapjuk, hogy a Sony készülékéhez 74 köbcentis zseb szükségeltetik, ugyanez az érték az iPodnál 102, a Zen Touchnál 158 köbcenti. Ez a méretkülönbség a valóságban is érezhető, a Walkman a kocogáshoz ajánlható legnagyobb lejátszó, a másik két készülék már nem ment át a teszten: túlságosan nehezek és nagyok voltak.

Irány a fürdő!

A külsőt tekintve nehéz bármiről is beszélni akkor, amikor egy iPod van a társaságban, hiszen így vagy úgy, de ez a készülék vált igazodási ponttá, érinthetetlen, messiás, mi mégis megpróbálkoztunk a kritikával. Az iPod Mikes kolléga megfigyelése szerint egy közelebbről meg nem nevezett fürdőszobai eszközre emlékeztet, amely megfigyelés kétség kívül Mikes kolléga tisztánlátásról tanúskodik. Mindenesetre a letisztult, egyszerű előlap és a fémes hátsó jól esik a szemnek, de a lejátszó hátlapja erősen hajlamos a karcolódásra.

Kinézetre a Sony lejátszója talán még jobban is sikerült, mint az iPod, vagy legalább másmilyen. A borítás fémes, a sötét kijelző kellően vészjósló, de a gombok elhelyezése már kissé idétlen, ráadásul a burkolat kritikán aluli: pár napos használat alatt jobban összemaszatolódott, összekarcolódott, mint a már hónapok óta nyúzott iPod. Mindezt úgy produkálta a készülék, hogy a táskámban utazott, ami ugyan fekete, de nem volt benne semmi más, legfeljebb a többi lejátszó. Azoknak viszont meg se kottyant a kaland. Aki ezt a modellt választja, mindenképpen használja a mellékelt kis hordtasakot.

A Creative nem költött túlságosan sokat a dizájnra, ha mégis, átverték. A készülék külsőre egy walkmanra hasonlít, de nem a mostanira, hanem a tíz évvel ezelőtti kazettásra. A Zen Touchot elnézve valahogy elhisszük, hogy nem egy megváltóval, hanem egy hordozható vincseszterrel van dolgunk, ha úgy tetszik, ez a lejátszó lényegesen realisztikusabb világképet erőltet használójára, mint a másik kettő.

Találjunk sok zenét

iPod Zen Touch Walkman Súly (g) 167 198 115 Zseb (cm3) 102 158 74 Kapacitás 20 Gbyte 40 Gbyte 20 Gbyte Akku kap. 15 óra 24 óra 30 Ár (forint) 77000 77000 70300

A kijelzőt tekintve természetesen óriási az iPod előnye, mert az színes, ami, ugye, sokkal jobb. A Creative kék háttere jópofa, és izgalmasabb mint a Sony fekete-fehér verziója. Mindenesetre a monochrom kijelző csakis taktikai kérdés lehet 2005-ben, hiszen amikor minden alsókategóriás mobil színes kijelzővel érkezik, akkor nehéz elhinni, hogy egy 70-80 ezer forintos lejátszó árát érezhetően megnövelné ez az extra. Tehát előbb-utóbb ki lehet adni a színes változatokat.

Az Apple ugyanakkor szolgáltatást is ad a színek mellé: fotókat is nézegethetünk a készülékkel, ami meg valószínűleg az első állomás az iPod hordozható filmlejátszóvá válásához. Ez a lépés pedig nem lenne haszontalan. Húsz-negyven gigát ugyanis szinte lehetetlen megtölteni zenével. Egy példával élve: a Creative lejátszójára 444 órányi zene fér, meg még úgy harminc perc 192 kilobites mp3-ban, ami azt jelenti, hogy két és fél hétig napi 24 órában hallgathatnánk a zenét anélkül, hogy végigértünk volna az összesen. Máshogyan: 40 giga nagyjából hatszáz albumot jelent, kevesen vagyunk, akinek ennyi összejött már, vagy valaha is összejön.

Ha mégis, és az összes dalt feltelepítjük a lejátszóra, 5-6 ezer szám közül válogathatunk, ami már túlmutat a bőség zavarán, megkockáztatom: felesleges. Ezt a kapacitást a többség legfeljebb akkor tudja kihasználni, ha majd filmeket nézhetünk a lejátszóval, addig érdemes hordozható vincseszterként tekinteni ezekre a termékekre.

Nehéz az élet

Kezelhetőségben az iPod viszi a pálmát, a navigációs kerék tökéletes, érzékeny és egyszerűen használható, olyannyira, hogy erről többet nem is érdemes írni. A Creative gátlástalanul lenyúlta az Apple ötletét, a Zen Touch nevének megfelelően érintéssel irányítható. Csak egy helyen változtatott a társaság: körmozgás helyett itt le és fel kell húznunk az újunkat a középső mélyedésen, ami valamivel nehézkesebb mint az Apple megoldása, hiszen időről-időre el kell engednünk a felületet.

Azért ez legyen a legnagyobb problémánk, az viszont már zavaró, hogy a Zen Touch érzékelője kevésbé finom, nehezebb kiválasztani a megfelelő tételt, a kijelölés gyakran túlcsúszik a célon. A Sony egyszerűbb megoldást választott, felpakolt kilenc gombot, ezzel szenvedjen, aki akar. A gombokkal még nem is lenne semmi gond, de a menü kevésbé átlátható, mint a másik két készüléknél, így hajlamosak voltunk eltévedni benne: minden gombnyomás egy új kaland.

Bár hangminőségben nincs különbség, ami meglepő: hangerőben jelentős az eltérés. Az Apple és a Creative közel ugyanazt hozza, a Sony lejátszója viszont érezhetően halkabb, lehetetlen bömböltetni.

Szemét lejátszók

A lejátszóhoz mellékelt szoftverek könnyen kezelhetők, a baj az, hogy kell is őket kezelni: a megkerülésükkel felmásolt zene nem szólal meg. Sokkal nagyobb probléma a visszamásolás: a Sony valamiféle ismeretlen formátumba kódolja a zenéket, a társaság saját szoftvere pedig nem engedi másik meghajtóra átmásolni a fájlokat. Tehát tökön vagyunk szúrva: a Walkmannal csak úgy vihetünk át zenét egyik számítógépről a másikra, hogy simán felmásoljuk őket, akkor viszont nem hallgathatjuk menet közben. Nyilván másolásvédelmi aggályok állnak a beállítás hátterében, de a felhasználót nem érdeklik a Sony BMG anyagi problémái: ha vásárol egy lejátszót hetvenezer forintért, hadd csináljon már azt a dalokkal, amit akar. Mintha vennénk egy drága autót és megszabnák, hogy hol tankolhatok.

A Creative lejátszója nem jelenik meg hagyományos meghajtóként, ezért a saját szoftvert használva tudunk lementeni adatokat a gépre, de legalább tudunk. Azért ez a lejátszó sem hibátlan: csak támogatott fájltípusokat másolhatunk a lejátszóra (mp3, wma és wav), ami a legnagyobb ökörség, hiszen így adathordozásra teljesen alkalmatlan az eszköz. Azért mégsem teljesen: ha megváltoztatjuk a kiterjesztést, széttárt combokkal fogadja a lejátszó az adatot. Ha tehát valaki játékot akar hordozni, tömörítse be egy fájlba, akkor csak azt az egy fájlt kell átneveznie, és már másolhatja is. Egyszerű, nem?

Középpont

A legkulturáltabb megoldást az iPod kínálja: bár a felmásoláshoz kell az iTunes, egyszerűen lemásolhatjuk a dalokat bármelyik fájlkezelő segítségével – ez messze a legkultúráltabb megoldás, ráadásul azt teszünk a lejátszóra, amit nem szégyellünk, autoexec.batot is, ha arra támad gusztusunk. Mindenesetre az Apple lejátszója érezhetően a felhasználót és nem a lemezcégeket vagy a filmstúdiókat tekinti partnernek.

Összességében mindegyik lejátszónak megvan a maga célközönsége, és a tervezők remek munkáját bizonyítva ezek a célcsoportok különböznek. Az iPod színes kijelzőjével, egyszerű használhatóságával, trendi megjelenésével szerezhet híveket, a Sony Walkman szintén jól néz ki, ráadásul a legapróbb mind közül: ez már önmagában is döntő érv lehet. A Creative viszonylag jól használható lejátszója a kapacitásával toborozhat rajongótábort: negyven giga ugyanannyiért, amennyiért a konkurensek csak húszat adnak. Aki gyakran cipel sok adatot, és közben még zenét is akar hallgatni, az a Zen Touch lejátszóval jár jól, feltéve, hogy komoly átnevezőképességgel rendelkezik.