A szociográfia szerzője, Bakonyi Péter és a kötet fényképeit jegyző Szebeni András 1979 őszétől 1983 elejéig járta a Kádár-kori Magyarország elmegyógyintézeteit: felkeresték többek között az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetet, azaz a Lipótmezőt, valamint jártak Sopronbánfalván, Nagykállón, Visontán, Salgótarjánban, Pomázon és Pécsen is. A több éven át készült, 1983-ban megjelent kötet végül valódi szenzáció lett – 25 ezer példányt nyomtak belőle, és mind elfogyott a könyvesboltok polcairól –, a sikerhez pedig Szebeni döbbenetes erejű felvételei is nagyban hozzájárultak.
„Végtelenül nehéz feladat volt [a képanyag elkészítése]. Figyelnem kellett, hogy hagyjam működni az érzelmeimet, de közben csak annyira legyek elfogult, amennyire a kép megkívánja. Ez pedig igazán megterheli a fotográfust. A fogadtatás viszont nagyon pozitív volt. Ez, azt gondolom, elsősorban annak köszönhető, hogy gondosan ügyeltem arra, hogy ne hatásvadász, triviális képek szülessenek” – árulta el Szebeni András a képek születéséről az Indexnek.
Szebeni András fotóriporteri pályáját a Nők Lapja munkatársaként kezdte, ahol 1972 és 1991 között dolgozott, többek között olyan nevekkel, mint Korniss Péter, Galsai Pongrác, Földes Anna vagy Osvát Katalin. 1991-től néhány évig a magyar Playboy művészeti igazgatója volt, de képei számos napi- és hetilapban is megjelentek. Munkái eddig több mint huszonöt kötetben jelentek meg, a New York-i Metropolitan Múzeum huszonhat fényképét őrzi a gyűjteményében.
„Ennek a könyvnek vizsgálódás a célja, s nem valamely megrázó élmény megszerkesztése. Mégis, biztosan lesz olyan olvasó, akinek ezek az ismeretlen világból származó írott felvételek és fotók (Szebeni András fotóművész képei) felrázó élményű dokumentumot jelentenek majd” – szögezte le mindjárt a könyv elején a szerző, aki a nyolcvanas évek első felére lényegében Benedek István (Benedek Elek unokája, az intapusztai munkaterápiás elmegyógyintézet vezetője) Aranyketrec című művének folytatását készítette el. (Fun fact: Bakonyi könyvében megszólal Avar Pál, az Aranyketrec Zavar Palija is.)
Cikkünkben a Téboly, terápia, stigma című kötethez készült fényképek között válogattunk, a magyarországi elmegyógyintézetek életét és lakóit bemutató képanyag (egy-két kivételtől eltekintve) korábban még nem volt látható az interneten.
A két szerző tudta, hogy kényes témához nyúlt, a könyv szövegét jegyző Bakonyi Péter így írt az 1983-ban megjelent kötet első oldalain: „Azóta, hogy (esztendőkkel ezelőtt) hozzáláttam az elmeügyek feltérképezéséhez, szinte hétről hétre új ellenségeket és barátokat szerzek magamnak, és nem is csak azok közül, akik valami módon megszólalnak e könyvben, vagy akikről szó lesz benne. Ahogy mondják: hangyabolyba nyúltam. Szakmán belüli és kívüli hívek és ellenhívek, féltők és ellenféltők, értők és értetlenek pazarolnak rám dicséreteket vagy szórnak átkokat közreadott tapasztalataim, véleményem vagy egyáltalán csak vállalkozásom miatt.” (Fotó:
Szebeni András ©)
„Bakonyi Péter akkor már a Rádió megbecsült riportere volt, szociológia szakon végzett az egyetemen, és már régóta foglalkoztatta a téma. Látta a Nők Lapjában az akkor már évek óta rendszeresen megjelenő, többoldalas, dokumentarista stílusú képriportjaimat – a lap akkoriban 1,1 millió példányban jelent meg. Ismertük egymást, és egyszer felvetette, készítsünk egy kötetet a Magyarország felfedezése sorozat számára a Szépirodalmi Kiadónak. A szinopszist elfogadták, így elkezdtük a munkát” – mondta Szebeni András a több éven át tartó projekt indulásáról az Indexnek. (Fotó:
Szebeni András ©)
„Kétféle üzemmódban dolgoztunk: volt, amikor civilben, és volt, amikor mi magunk is felvettük a fehér köpenyt. A kamerát persze azonnal kiszúrták. Aki szereti a feltűnést, az ilyenkor játszik, mórikálja magát kicsit. De ez a normálisnak mondott emberekre is igaz.” (Szebeni András az elmegyógyintézetekben zajló munkáról) (Fotó:
Szebeni András ©)
„A kötet megjelenése után megpályáztam a képanyag kiállítási költségeit. A kiállítás a Műcsarnok kezelésében lévő, Rákóczi úti Fényes Adolf Teremben lett volna, de később megkeresett a Műcsarnok akkori igazgatója, hogy közölje velem: a kiállítás el fog maradni, és egy másik anyagomat, a Mesterségek dicséretét fogják helyette bemutatni. Amikor megkérdeztem, hogy mégis miért, azt válaszolta: az elvtársak úgy gondolták, politikailag nem lenne egészséges." (Szebeni András az Indexnek a meghiúsult kiállításról) (Fotó:
Szebeni András ©)
„Hajmeresztő haláleset történt a múlt tavaszon az egyik női osztályon. Egy beteg félelmetes erővel szétfeszítette az ágyon a rácsot, kidugta a fejét, de aztán elengedte a vasat, a rács visszahúzódott, és a beteg megfulladt. Az ápolók az egészből – azt állították – semmit sem vettek észre.” (Egy főorvos a Téboly, terápia, stigma című kötetben) (Fotó:
Szebeni András ©)
„Sajnos ma is lesújtó a helyzet, főleg mióta az OPNI-t bezárták. Máig megmagyarázhatatlan ez a lépés, még ma sem találok rá szavakat. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem oldották meg a betegek elhelyezését, katasztrofális helyzetbe hozva ezzel őket. Nem véletlen, hogy a négyes-hatos villamos még ma is tele van a legkülönbözőbb személyiségzavarosokkal. A Lipótmezőn működő sztrókosztályról még külföldön is elismerően nyilatkoztak, európai szintű orvoslás folyt itt, kiváló eszközparkkal, fantasztikus orvosokkal, illletve vezető ápolókkal. És ezt képesek voltak szétrobbantani.” (Szebeni András az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet 2007-es bezárásáról az Indexnek) (Fotó:
Szebeni András ©)
„A férfiosztályon nem kevés a piás, szadista, buzi ápoló. (...) Volt azért olyan is közöttünk – például a Róbertban –, aki »kooperált« a homoszexuális ápolóval éjjelente a W. C.-ben. De a Lipót sem kivétel. Volt ott egy közismert buzi ápoló, aki szinte aratott a fiatal szkizofrén betegek között. Tudták, de nem rúgták ki, mert a munkát elvégezte: kipucolta a szart, és kiosztotta a kaját. A legényszállón is volt egy hat-nyolctagú homoszexuális csoport. A rendesebb ápolók sem tehettek semmit, mert ők is féltek tőlük. Ez az egész mind a zárt osztály képződménye, nem a főorvostól függ. A zárt mammutrendszer büntetése.” (Részlet a Bakonyi-könyv Egy volt beteg szemével című fejezetéből, a korabeli szóhasználaton nem változtattunk.) (Fotó:
Szebeni András ©)
„A beteg bordatörése mindig figyelmeztető jel arra, hogy valószínűleg ütötték vagy rugdosták” – árulta el egy neve elhallgatását kérő orvos Bakonyi könyvében. A betegek bántalmazása azonban nem új keletű probléma volt, Berkes Sándor például így írt a Békés megye kórházainak története című könyvében 1896-ban: „Az ápolók – a nőket sem véve ki – részint iszákosak, részint erkölcstelenek voltak. A fegyelmet fenntartani köztük szinte lehetetlen volt. A női betegek is részben férfi ápolók felügyeletére lévén bízva, az a szomorú eset fordult elő legutóbb, hogy egy női beteg áldott állapotba jutott.” (Fotó:
Szebeni András ©)
„Az ápolók egy része pesti, dörzsölt vagány, börtönviselt is akad közöttük, de még azokat is lasszóval kell fogni. Sok a szadista, és mindenki tudja, hogy a beteg felcukkolható: ha ugratják, ugrik. Beírják a reggeli jelentésbe, hogy »indokolatlanul nekünk támadt«, ennyi az egész. Pedig ilyen szinte sosincs.” (Részlet a Bakonyi-könyv Egy volt beteg szemével című fejezetéből.) Szebeni hangsúlyozza: a látogatásaik során soha semmilyen negatív élmény nem érte őket a betegek részéről, egy beteggel rosszul bánó ápolót azonban sikerült kirúgatniuk Nagykállón. (Fotó:
Szebeni András ©)
„Nagy tisztelet jár a kivételnek (akik különben nagyon sokan vannak az elmeosztályok ápolói között); az ő tisztességes és lelkiismeretes munkájukat éppen a helyzet valóságos ismerete avatja különösen becsülendővé. Azok többségét, akik ma elmeápolónak állnak, valami tiszteletre méltó emberszeretet is kell, hogy vezesse a munkavállaláskor. A gyógyítás mai sikerei (de még inkább a holnapiak) jórészt rajtuk múlnak.” (Részlet a Téboly, terápia, stigma című könyvből) (Fotó:
Szebeni András ©)
„Aki ide került, az már nem nagyon ment innen sehova” – mondta Szebeni András az Indexnek a sopronbánfalvai elmeszociális otthonról, ahol a fenti felvétel készült. Itt forgott a Szindbádot rendező Huszárik Zoltán utolsó munkája, a Csontváry című film is. Az egyik beteg, aki képes volt minden ember nevét és születési dátumát megjegyezni, akivel csak találkozott, az 1981-ben elhunyt filmesre is emlékezett. „Itt járt Huszárik Zoli bácsi, született: 1931. május 14.” – idézte fel a forgatást a könyv készítőinek, akinek az adatait szintén az emlékezetébe véste, tudását pedig minden találkozás alkalmával bizonyította. (Fotó:
Szebeni András ©)
„A lelket kell először és legfőképpen ápolni, ha azt akarjuk, hogy a fej is, meg az egész test is egészséges legyen.” (Platón) (Fotó:
Szebeni András ©)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon