Teste negyvenéves férfié, de a lelke egy tizenöt éves lányé

A 2003-ban alakult The Wombats életműve olyan, mint egy elhúzódó pánikroham, amire az adott albumuk lehet a recept. A zenekar annyira civil, hogy sokszor maguk sem hiszik el, hogy a Pop megtörtént velük. Jellemző, hogy az új albumuk, az Oh! The Ocean első dala, a szociális szorongásokat feldolgozó Sorry I’m Late, I Didn’t Want To Come is arról szól, hogy azért késtek, mert valójában el sem akartak jönni. De aztán itt vannak, és lemezt is készítettek, ami alapvetően a csip-csup csodákról és hétköznapi dolgokról szól, illetve magáról az óceánról, ami olyannyira nem tűnt hétköznapinak a zenekar gitárosa, Matthew Murphy számára, hogy egyenesen a Csendes-óceánnak dedikálta.

Unatkozik? Vásároljon vombatot!

A családjával már Los Angelesben élő, Liverpoolban felnőtt zenész arról számolt be a New Musical Expressnek, hogy volt egy különös, funky reggelje, amikor levitte a srácait a tengerpartra, és míg a család játszott, ő csak állt, és nézte az óceánt. Minden olyan volt számára, mintha először látta volna, és hirtelen félni kezdett. Van a The Wombatsban valami valószerűtlen.

Például az, hogy a 2022-es Fix Yourself, Not The World című albumuk a brit albumlista élére került, de valószerűtlen az is, hogy 2024-es Reading & Leeds fesztiválon a Radio One sátor fő fellépői lettek. És az is különös, hogy március 19-én Londonban, az O2 Arénában lépnek fel, míg március 22-én a manchesteri AO Arénában.

Civil a pályán

Ezzel a lendülettel turnéra is mennek, játszanak többek között Párizsban, Münchenben, Berlinben,  Melbourne-ben, Seattle-ben, San Franciscóban, Los Angelesben, Washingtonban és New Yorkban is. Ez ugyebár nem kispálya, ahogy a Grammy-díjas producerük, John Congleton sem az, aki olyan művészekkel dolgozott, mint Laurie Anderson, David Byrne, Lana Del Rey, a Sigur Rós vagy St. Vincent.

A The Wombats úgy került az indie-rock első vonalába, hogy inkább csak a dalaikat lehetett hallani a rádiókban, a zenekarnak nem volt valódi jelenléte. Annak ellenére sem, hogy a fesztiválokon óriási sikereik voltak. A 2025-ös világ körüli turnéjuk viszont azt bizonyítja, hogy továbbra is nagy az igény bájos indie szerenádjaikra.

No és a dalaik tökéletesen alkalmasak arra, hogy bárki továbbgondolja azokat. Ott van például a 2015-ös Greek Tragedy című számuk, amelynek végtelen számú remixe tűnt föl a TikTokon, és divatba hozta a zenekar korai felvételeit, rekordstreameléseket produkálva, felrúgva a szórakoztatóipar addig ismert működését. Hozzáírhatjuk a számlájukhoz még Murph sztratoszférikus vokálját, az önironikus dalszövegeit és azt, hogy a retró videójátékos hangzásuk kap egy fülbemászóan popos karaktert. De beköszön Beck barkácspopja, a The Strokes felkavaróan izgalmas monotóniája, a Pulp társadalomkritikus iróniája, és sokszor az az érzésünk, mintha félrészegen játszanák a Pulptól a Disco 2000-et.

Önfenntartó nyugalom

A Kate Moss című daluk például a szakadék szélén tántorgó kapcsolatokról szól, és egy olyan barátról, aki jobb híján az OnlyFansen keresett vigaszt.
És úgy nézel ki, mint Kate Moss 1993-ban. / Amikor azt hittem, hogy a nyugalmam önfenntartó volt. Most úgy tűnik, hogy csak a zűrzavart találom.
Szaggatott, máskor funk sodrású indie-pop dalaik otthonoson mozognak a 2000-es évek eleji brit-pop-hagyományban és Blur-féle groteszkben is, míg a Swerve (101) sötét tónusú, filmzenés hangszerelése az Arcade Fire-t idézi. Persze, szinte minden dal más és más műfaji utazást igér, a csillogó sci-fi poptól a futurisztikus diszkón át a pszichedelikus szobahiphopig.

Kalandra fel! 

A Can’t Say No arról szól, hogy szükségünk lehet vad kalandokra, hogy néha elmeneküljünk önmagunk elől. És persze a fiúk elő is álltak a jó példával, hiszen anno Murph és a basszusgitáros Tord Øverland Knudsen egy párizsi részeg túrán Jim Morrison sírjánál kötött ki. Hogy az Oh! The Ocean ilyen vad kalandokra csábítana? Ha ilyenkre nem is, arra igen, hogy piknikezzünk az óceán partján.

The Wombats: Oh! The Ocean
Pias
12 szám 42 perc

7/10