Ő az utolsó macsó, akit nem köpött ki a popzene

A pandémia vége óta a popzene fősodra jelentős változásokon ment át, az erőviszonyok szinte teljesen átalakultak. Ugyanaz az 5-10 előadó tarol a különféle díjátadókon, az elmúlt években pedig főként női sztároktól volt hangos a sajtó. Néha feltűnik egy-egy új, „szélsőséges” arc, countryzenész vagy rapper, akik robbantanak valamit – hisz továbbra is az USA befolyásolja legjobban a mainstreamet –, de stílusilag a rap és popzene mai sztenderdjei pörögnek újra és újra, miközben más stílusokban ritkák a kiugrások. De Sam Fender feszegeti a határokat, szólóelőadóként meglehetősen ritka dolgot képvisel a fősodorban. 

Nem szélsőséges karakter, nem művésznéven vált híressé, de nem is a sztenderd popzenét játssza. Helyette visszanyúl a klasszikusabb 20. századi stílusokhoz, amit mai alter pop hangulattal kever, ehhez pedig jön a mostani mainstreamben kevésbé gyakori, férfias, mondhatni macsó kiállás. Voltaképp egy olyan előadói közeget képvisel,

Új, People Watching című lemezén emberi történeteket dolgoz fel saját és környezetének tapasztalataira alapozva. Dalai a hétköznapi embereket célozzák és a munkásosztálynak szólnak, aminek fiataljaiért nemrég nyíltan is felszólalt. Arról beszélt, hogy fehérnek, férfinek és heterónak lenni még nem feltétlenül jelent előnyt az életben. Az, hogy hová születünk, milyen családba és milyen társadalmi osztályba, szintén fontos, így a teljes munkásosztály megbélyegzése csak még nagyobb éket ver az egyébként is polarizált társadalomba. 

Elvesztett barát

Ez a gondolatiság valamelyest mostani lemezén is előjön, ahol az elveszettség, az öngyűlölet, a napi robotból való kitörési vágy, a szülőktől megörökölt gondok és a szerettek elvesztésének témái kerülnek előtérbe. Tartalmilag is friss az élmény, ugyanis korábbi barátjának, Anne Orwinnak ajánlotta a lemezt, akiről a címadó dalban név nélkül mesél. Ennek ellenére az üzenet végeredményben pozitív kicsengésű. Nincs ítélkezés vagy feloldhatatlan depresszió, ahol pedig a szöveg negatívabb tartalma mégis lenyomná a hallgatót, ott az előadó a zenével próbálja felemelni az embert.

Egyes helyeken annyira szabados a tördelés és a tartalmi hossz, hogy szinte érződik, ahogyan próbálták a zenét a történethez illeszteni. Külön pozitív, hogy a popzenében sokszor repetitív szövegapparátust kibővítette. Sam Fender a dalaiban változatos nyelvezettel, valós élményekről mesél, miközben valóban közel engedi magához a hallgatót. Igazi sebezhetőségről mesél a lemezen, de a zene adja a védőburkot, őszintén beszélhet arról, ami foglalkoztatja, ahelyett, hogy a hallgatóságot akarná kiszolgálni soraival. 

Mindenben a klasszikust

Zeneileg a lemez leginkább a Heartland rock és a mai indie pop keveredésére emlékeztet. A Heartland vonaláról kisebb-nagyobb mértékben Bruce Springsteen, Bryan Adams és Billy Joel zenéje elevenedik meg, daloktól függően. Az indie-vonalról pedig a mostani kortárs popzenészek világa, akár Holly Humberstone dalai – aki szintén sokat inspirálódott a régebbi előadókból.

Mostanság ritka egy mainstreamben mozgó zenésznél, hogy négy percnél hosszabb dalból egynél több kerüljön lemezére, ennek ellenére a People Watching album a 11 számával majdnem ötven perc, és egyetlen alkotás sem rövidebb rajta három percnél, négy szám pedig túllépi az öt percet – egy dal a hatot is. 

Annyira autentikusan igyekszik visszanyúlni a klasszikus hangszereléshez és dalszerkezethez, hogy több számban is helyett kapott szaxofon- vagy gitárszóló. Feltehetően a dalok zömét (talán az összeset) klasszikus, analóg módon rögzítették, az összhangzás pedig szintén az olyan múlt századi sztárokat idézi (persze falatnyit modernebben), mint Springsteen, Bryan Adams vagy a Rolling Stones. 

Az album homogén. Sam Fender valahogy képes volt megtalálni a két fő stílusirány (a Heartland és az indie) közti tökéletes egyensúlyt. A lemezélmény folyamatos, több dalt pedig különféle zenei elemekkel köt össze, hogy még inkább ráerősítsen a kiadvány szerkezeti egységére. A lemezen mintegy tucatnyi muzsikus segítette Fendert, és legalább ugyanennyi technikus vett részt az album munkálataiban. 

Bár a zenei rész értékelésébe nem lehet belevenni, de a lemezhez készült videóklipek meglepően erősek lettek. Vizuálisan és történetileg is ellőnek pár közhelyet, de azokat is a legerősebb formájukban, miközben akadnak egyszerű, de megrázó, gyönyörű pillanatok, a felkért színészek pedig szintén remek alakítást nyújtanak. A végeredmény majdhogy filmszerű, amiben Sam Fender zenéje mégsem csorbul háttérelemmé,

Összességében a lemez zeneileg szinte hibátlan. Egyetlen problémája, hogy nincs benne semmi új, rendhagyó vagy progresszív. Profin nyúl a klasszikusokhoz, amelyeket képes megszólaltatni mai közegben, szövegével pedig kitör a közhelyekből, de a végeredmény kicsit inkább visszatekint, ahelyett, hogy előre nézne. A szövegek tartalmával ez részben validálható, de mindent összevetve az album egyedülálló, egyetlen nagy zenei élmény sok kis történetre bontva. A People Watching Sam Fender egyik legerősebb albuma, ami a maga nemében elejétől a végéig érzelmes és értékes kiadvány lett. 

8/10