Räude, Wirtschaft, Besserwisser, Geräusch

A haza koszos.

Ahonnan nézem. Innen nézve. Unterwegs. Épp beestem választani amúgy. Berlinből nézve merő kosz. Lakcímkártya nélkül nem megy, ha nincs lakcímkártyád, nem szavazol. A kosz nem piszok, hanem valami bőrbajféleség, ha koszos vagy, nem elég kifürödnöd. Vakarózol. Vágtáztam 940 kilométert, hogy szavazzak, és nem volt nálam a lakcímkártya. Anélkül nem lehet, bármely dokumentum ha van, de lakcímkártya nincs, kész, hiába rendelkezik fölötted baszkikám az útleveled, személyid, úttörő-igazolvány, anyakönyvi kivonat, bárca, katonakönyv vagy uszibérlet, hiába van ujjlenyomatod, hiába szerepelsz a választói névjegyzékben, hiába vagy te, becsszóra te vagy te, szomszédod ott ülhet a bizottságban, lehetel - csak viccelek - magyar köztársaság érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat, az lófasz, világ legfontosabb irata mi?, a lakcímkártya. Hude koszos vagy, kisfiam, ezt anyai hangon hallom zengeni, pedig csak a piszokra vonatkozik, focizás porára-sarára, igaz viszont, hogy akkor meg ne vakargassam. Átbillenek a határon, elönt mindent a kosz. Jó, elönt a mocsok. Az utak, sínek mellett szeméthalmok sora, gyomorforgató politikainak mondott óriásplakát-tömegek, elképesztő pártember-fejek, ránézek, vakarózok. Ne nézzek oda? Tudok úgy nézni? Azt találtam mondani Berlinben egy irodalmi beszélgetésen, publikum előtt, hogy azért szeretek itt lenni, mert a helyi vircsaft számomra mindössze háttérzaj, nem kötelezően értem, értek, amit értek, termékenyen félreértek, csak az veszem ki, amit nagyon akarok, mire egy aktuális magyar besszervisszer, amúgy helyes-kedves okostojás odajön, és aszongya, hogy ilyet nem lehet mondani a németeknek. Nem lehet mondani a németeknek. Nem lehet mondani a németeknek. Tehát/de hát én pont azért menekülök otthonról, hogy ne mondják meg nekem, mit dá és mit nyet, pont azért menekülök Németországba, hogy végre rendesen hozzáférjek a magaméhoz. Magamhoz. A (szerintem) fontos dolgokhoz, ebben a szép gerajsban: hogy azt vegyek ki belőle, amit akarok. Például Berlinben megnéztem a Melankólia-kiállítást, Lipcsében a Parsifal bemutatóját. Teljesen véletlenül. És én döntöttem így. Viszont fogalmam sincs arról, mi megy pártvonalon. Teszek rá.

Aztán hazajöttem.

Megkerestem a lakcímkártyát.

Íme, hát megleltem.

Ne plakátozzatok.

Ne szónokoljatok.

Hanem szedjétek föl a szemetet.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!