A magyar nyelv halálos ítélete

„Sokan vélik úgy, hogy az új kommunikációs formák valamilyen oknál fogva felmentést adnak az igényes és helyes fogalmazásmód, valamint a helyesírás szabályai alól. Ez a szemlélet a magyar nyelv halálos ítélete. [...] Anyanyelvünk érzelemrokonító forrasztékot létesít magyar és magyar közt, éljenek bármely pontján a világnak. [...] A magyar nyelv óvása, ápolása alapvető nemzeti érdek.” (Schmitt Pál: Javaslatok a készülő új Alkotmány kodifikációs folyamatához)

„Már mondjuk ott kezdődik, hogy alkotmányban tanultabb népek nem védik a saját anyanyelvüket, amit egyébiránt a világon senki se nem akar eltiprani, már csak azér se, mer például ez a tízmillió ember nemigen beszél más nyelvet. Tanultabb népek a kisebbségeik nyelvét szokták védelmezni, meg a szabad nyelvválasztáshoz való jogot, tehát mondjuk, a siketek jelnyelvét, a még megmaradt nemzetiségek nyelvét meg ilyeneket. Azér nem fejtegetem én ezt, mer olyan mindegy, ha Schmitt Pál a hont meg a nyelvet kivont párbajtőrrel, akkor kivont párbajtőrrel.” (Sándor Klára: Az érzelemrokonító forraszték)

Van az ismétléses bornírt hülyeségnek az a fajtája, amelynek bizonyos számú felbukkanása (határterhelés) megbénítja az embert. Bánat, letargia, mélakór. Füldugó, szemellenző, riadt kucorodás a sutba. Úgyis reménytelen. Itt van, például, ez a minősíthetetlen fizikai formátumban közzétett államelnöki dokumentum az országgyűlés webjén (már ez a vacak pédéefizált xeroxmásolat is a nemzet arculcsapása). Jobb volna tudomást sem venni róla. Ilyen nincs, az én hazámban ezen a szinten nem lehet ennyire hülyének lenni. Lehet.

Engem is noszogatott a szerkesztőm, írnék a köztársasági elnök anyanyelvi javaslatairól. Nem akaródzott sehogy. Most azonban, hogy Sándor Klárából kipiszkálta a szerkesztője, csak hozzáteszem a magamét. Hiábavalóságok hiábavalósága ugyan, de mégis: én szóltam.

Mindenek előtt meg kéne érteni végre, hogy az ilyes nyelvápoldai ömlenyekben – anyanyelvünk érzelemrokonító forraszték, az, meg magas taurintartalmú mennyei manna és fülzsíroldó – a nyelv szó nem önmagát jelenti, hanem a nyelvhasználat metaforája (tessenek Szilágyi N. Sándort meg Lakoffot olvasni).

Ez a metafora hordoz egy sokszázados, zoomorf elemekkel teli kognitív keretet. A nyelv élőlény, állat, növény, kert. Születik, fejlődik (bahh!), öregszik, megbetegszik, meghal. Lehet egészséges és beteg, lehet szép és jó vagy csúnya és rossz. Ebben a keretben természetes, hogy egy változás lehet jó vagy rossz. Mondjuk, más (idegen!) nyelvek (organizmusok) beléje hatolhatnak, és megfertőzhetik. És akkor meg kell és meg lehet gyógyítani. Lehet ápolni, művelni, horribile dictu nyesegetni. Fésülködj meg szépen, és viseld jól magad, kisfiam!

A kép plasztikus, és nagyon könnyű átérezni, lehet hozzá érzelmileg viszonyulni. Az érzelem itt fontos. Mert bizony kell némi elmebeli erőfeszítés – meg egy kis műveltség sem árt – annak átgondolásához, hogy létezik-e, létezhet-e nyelv ezen a világon, amelyet nem a fertőzések tettek azzá, ami. Hogy az ilyesmi lényege neki. És hogy akkor mi a jó fenét ártott a magyarnak a török, a latin, a szláv, a német? És meg lehet-e mondani, hogy annak a millió török, latin, szláv, német fertőzésnek melyike volt jó, és melyike volt rossz? Egyáltalán, van értelme ennek a kérdésnek? Nincs értelme. Ártott az a magyarnak, hogy egyszer csak lett benne határozott névelő? Hogy lekoptak a szóvégi magánhangzók? Értelmes ezt egyáltalán megkérdezni?

És ha visszamenőleg nincs értelme ilyeneket kérdezni, akkor előrefele miért volna? Mert a nyelvoltalomnak ez a lényege: megmondani, hogy egy nyelvi változás jó-e, vagy rossz. És aki megmondja, hogy rossz, az valójában nem a nyelvre mondja, hogy valami rossz benne. A nyelvhasználókat szólja meg. Az embereket becsmérli, hülyézi, gyalázza. Diszkriminál. Gazemberkedik. Úgy-e, elnök úr?

„A nyelvművelés, mint az a nyugati tudományosságban közhely, »a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája«, alapelve pontosan ugyanaz, ami a rasszizmusé és etnicizmusé, úgy hívják ennélfogva, hogy lingvicizmus, és azt jelenti, hogy másokat a nyelvhasználatuk alapján megbélyegeznek, diszkriminálnak.” (Sándor K., ibid.)

Az elnöki dokumentum, miután tudatlanul (vagy pofátlanul) félreértelmezi Brassai Sámuelt, és a farkashorda külvilág meg a belső elkorcsulás metaforikus ködében nemzethalált vizionál, konkrét alkotmányszöveg-javaslatokkal áll elő, hogyaszongya:

»A Magyar Köztársaság számára alapvető (nemzeti) érték a magyar nyelv.«
»A Magyar Köztársaság minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja/köteles támogatni a magyar nyelv ápolására és megóvására tett törekvéseket.«
»Az állam alapvető feladata a magyar nyelv ápolása, óvása és fejlesztése.«

„Ebből az 1. számú érthetetlen, az is, hogy mit akarnak vele, legfeljebb nyelvtörvények megalkotásakor hivatkozhatnak rá. A 2. számú a sanyarú sorsú nyelvművelés ismételt fölvirágoztatásának alkotmányba iktatása. [...] Nem lesz ímél, csak villanylevél, nem lesz marketing csak piacozás, nem lesz blog, csak villanynapló, és egyáltalán, egyféle magyar nyelv lesz, aki bármilyen módon eltér tőle, csúnyán megfizet. [...] A 3. pont is érdekes, a kormányülések a magyar nyelvet ért legsúlyosabb támadások szemlézésével fognak kezdődni, az állami alkalmazottaknak nyelvvizsgát kell tenniük magyarból, és lesznek külön anyanyelvfejlesztő intézetek, ahol az újmagyart tanítják a zembereknek.” (Sándor K., ibid.)

Nem fűznék semmit S. K. megjegyzéseihez, legfeljebb, hogy nem kapok levegőt. Viszont legyünk pozitívak. Mert bizony, elnök úr (oh, pardon, Elnök Úr), volna mit tennie a honnak nyelvi ügyekben, volnának „alapvető feladatai” az államnak.

Itt vannak mindjárt a nem magyar nyelvűek (nem véletlenül nem azt írtam, hogy a nem magyarok) jogai. Ma Magyarországon, aki nem tud jól magyarul (kisebbségi, bevándorolt, siket, beszédhibás), hátrányban van. Rájuk férne az állami támogatás. Hogyan kívánja támogatni az elnök a modern társasnyelvészeti kutatásokat és eredményeik hasznosítását? A mindenféle nyelvi diszkrimináció elleni küzdelmet? (Mit ne mondjak: hogyan védené meg a határon túli magyarok nyelvét az óhazai nyelvápolók lekezelő piszkálódásaitól?)

Aztán hogyan támogatná a nyelvi oktatást? A nyelvi kompetencia (minő borzalmas idegen kifejezés) fejlesztését. Hogy minél többen tudjanak szóban és írásban hatékonyan kommunikálni. Tetszik érteni? Nem „szépen”, nem „helyesen”! Hatékonyan. És ne csak magyarul, hanem minél több nyelven. Az válna a haza üdvére. Mikor értetik meg végre a tanító nénivel, hogy ne csessze el?

Aztán a gazdaság, az ipar. Mivel kívánja előmozdítani a honi nyelvtechnológia fejlődését? Hogy legyenek még jobb magyar keresőrendszerek, fordítóprogramok, helyesírás-ellenőrzők, katalógusok, szótárak. És mi van édes anyanyelvünk kincseinek – bizony: kincseinek – megőrzésével (ha már ápolunk)? Hogyan viszonyul az elnök úr a nagy digitalizálási projektumokhoz, archívumokhoz, elektronikus könyvtárakhoz? A hozzájuk való szabad hozzáféréshez? Meddig tart még a szarakodás ezekben az ügyekben? És a többi, ad libitum.

Nyelvről szólván egyetlen mondat kellene a magyar alkotmányba, de nem lesz benne:

„A Magyar Köztársaság feltétel nélkül biztosítja minden polgárának azt a jogot, hogy mindig, minden körülmények között szabadon használhassa nyelvét.” Azt a nyelvet, és úgy, ami van neki, és ahogyan tudja.

Kommentárok: Korrektorblog

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]