Lebrunyálták-e a Sztálin-szobrot?

A 37. Magyar Filmszemle második napján már több mint harmincegyezer jegy kelt el elővételben, ami akkor is szép eredmény, ha leszámítjuk a szokásos kört: a kritikusokat, az alkotók rokonait, és a melegedni vágyókat.

Papp Gábor Zsigmond: A menekülő egyetem
Kiricsi Zoltán

Szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban egy ilyen alapanyagból egész estés, színes-szagos nagyjátékfilm készülne, nálunk dokumentumfilm. 1944. decemberében a németek a Műegyetem teljes személyi állományát, hallgatókat, tanárokat, professzorokat kitelepítették Németországba. A vicc az, hogy máig nem tudni, pontosan miért.

A kitelepített 1600 fő később kettévált, egy részüket Drezdába utaztatták, róluk szólt a tavalyi filmszemlén bemutatott Hamvazószerda. A másik rész maradt Breslauban, róluk meg A menekülő egyetem. Az egyre élesebb háborús helyzet (bombázások, városi harcok, kajahiány) miatt azonban az egyetemisták folyamatosan menekülni kényszerülnek. Olykor gyalog, a rajztáblákból maguk készítette szánon húzva holmijukat a hóban, mínusz nyolcban. Olykor pedig magyar cigarettáért vett német vonaton, amit amerikai légitámadás ér. A támadás során egyébként sokan életüket is vesztik, vagy megsebesülnek a magyarok közül. Az odüsszeia végállomása Dánia, ahová épp jókor futnak be, mert érkezésük után nem sokkal kihirdetik a békét. Dánia a meseország, a szalámi igazi és sok, és a dán lányok is heves érdeklődést mutatnak a magyar ifjak iránt. Szóval ez volt a béke szigete, volt, aki ott is maradt.

A visszaemlékező nyolcvanéves öregurak rendkívül nagy dumások, ennek következtében az egész film egy olasz komédiára emlékeztet: a nézőtér egyik pillanatban hangosan nevet, a következőben meghatódik, mert dráma is van itt bőven. Papp Gábor Zsigmond mozija a kísérőzenétől eltekintve megint az egyik legigényesebb dokumentumfilmnek tűnik az idei felhozatalból.

Sipos József: Határtalan szellem
typist

Sokak számára kapcsolódik össze Mándoki László aka Leslie Mandoki neve a Dzsingisz kán című, nyolcvanas években született nemzetközi popslágerrel. Na Mándoki a "határtalan szellem", akinek életéről Sipos azonos című filmje szól. Érdekes élet, Mándoki és művész barátai harminc éve, egy nyolc kilométeres jugoszláv alagúton keresztül hagyták el az országot azzal a céllal, hogy világhírű legyen és a rock és jazz nagy neveivel dolgozhasson (legtöbbször Jethro Tullt említi). Kisebb-nagyobb kitérők után ez teljesült is (a Jethro Tull-os Ian Anderson fuvolázik a közös koncertfelvételeken). Németországból továbbállt Angliába, majd az Egyesült Államokba, végül kikötött Németországban, ahol jelenleg zenei producerként dolgozik.

A film sajnos teljes egészében a címszereplővel készített interjúkra épül, ami nem túl izgalmas. Szerkezete a lehető legegyszerűbb, szinte ötven percen keresztül végig a "beszélő fejet" látjuk, vagyis Mándokit, aki egyrészt annyira megjátssza magát, hogy gyakran pozőrnek tűnik, másrészt nem nagyon bilincseli le a nézőt, hiszen a jelentéktelen részleteket ugyanolyan hangsúllyal meséli, mint a fontosakat. Nagy ritkán koncertfelvételeket is betett a rendező, de ez sem sokra elég. Minden ziccer kimaradt: sehol az a legalább közepesen híres arc, aki Mándokiról beszélne, nem jelennek meg a disszidálótársak sem, de még régi fényképeket sem látunk. Egyetlen érdekesebb videós betét az, amikor Gorbacsov mögött áll a Neoton Famíliával, de ez is annyira abszurd és magyarázat nélküli, hogy akár a Csupasz Pisztolyból is bevághatták volna, és inkább az a meglepő, hogy Csepregi és Mándoki nem törli le Gorbacsov fejéről a májfoltot.

A Határtalan szellem csak egy előzetes nyersanyagra elég, amivel állami támogatásra lehetne pályázni egy rendes dokumentumfilmhez. A kérdés csak, hogy ezt a pénzt ítélő MMK-s döntnökökön kívül, miért kellett a szemle nézőinek is megmutatni.

Nagy Ernő: Eötvenhat
Kiricsi Zoltán

Ez az újabb ötvenhatos dokumentumfilm azzal a szándékkal készült, hogy megmutassa a bölcsészkarosok szerepét a forradalomban. Nyilvánvaló, hogy ez 65 percben, fél tucat mesemondó nagyapóval, és pár percnyi bevágott archív felvétellel reménytelen vállalkozás.

Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyetemista csoport, akik időnként egy kocsmában jöttek össze, ahol "természetesen" csak egy-két pohár bort ittak, és ahol a Varga Ernő nevezetű kocsmáros olcsóbban adta nekik a főtt füstölt csülköt. Hogy az összejövetelekről melyikük írt részletes beszámolót tartótisztjének, arról persze nem szól a fáma, viszont a magukat viccesen "Kolhoz Körnek" nevező, és a Tiszta szívvel című diákújságot szerkesztő bölcsészek részt vettek a forradalomban. Mi történt velük a forradalom kitörése előtti hetekben, és mi történt velük a november 4-éig, erről szólna ez a film.

Az ilyen minimál-dokumentumfilmeket legfeljebb az mentheti meg, ha a megszólalók képesek izgalmasan elmesélni a történteket. De mi van akkor, ha a megszólalókkal csupa olyasmi történt, amelyet másik húszezer ötvenhatostól már számtalanszor hallottunk? Semmi. A film apróbb poénjai közé tartozik, hogy az adatközlők egymásnak elletnmondanak: az egyik úgy emlékszik, hogy október 6-án lehugyozták a Sztálin-szobrot, és hangosan elénekelték előtte a "Meghalt a cselszövőt", a csoport másik tagja szerint csak halkan merték dúdolgatni, brunyálásról pedig szó sem lehetett azokban a félelemteli időkben. Ennyiben ki is merült az újdonság.