Meg voltak lepve, hogy ez egyáltalán érdekel valakit

Interjú Szilágyi Zsófia rendezővel

D  KB20170329032
2018.05.10. 20:15

Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmje, az Egy nap az egyetlen magyar film idén a világ legfontosabb filmfesztiválján, Cannes-ban. A Kritikusok Hete versenyprogramjában szereplő alkotást szerdán láthatta először a közönség. A filmet az Index is nagyon szerette, és az első külföldi kritikák is nagyon pozitívan írnak a filmről

A hihetetlenül magával ragadó, érzékeny, hiteles és okosan felépített film egy háromgyerekes anyuka (Szamosi Zsófia) egy napját követi végig. A háttérben végig ott motoszkál egy megcsalás vagy meg nem csalás feszültsége, de az igazi drámát mégis az a rengeteg nagyon ismerős probléma jelenti, amelyekkel a nőnek a hétköznapok során muszáj megbirkóznia, betegeskedő gyerekkel, az óvodák, iskolák, különórák elérésével, a házimunkával, a pénzhiánnyal és persze közben a munkahelyi kérdésekkel.

A rendezővel arról beszélgettünk, mi a közös az anyukában és mindenkiben, aki nem tud azzal foglalkozni, amivel igazán szeretne, van-e olyan, hogy női film, van-e köze ennek az egésznek a #metoo-mozgalomhoz, és hol van az apukák helye a képletben. Interjú.

Magyarországon azt szokás feltételezni, hogy egy rendező első nagyjátékfilmje egy „így jöttem film, ami borzasztóan személyes, és a rendező saját belső világáról szól. De mivel te nem három- (vagy akárhány) gyerekes anyuka vagy, ez veled kapcsolatban, gondolom, nem így van. Miért ezt a témát választottad?

Azt a hajszoltságot, amit a film ábrázol, én is ismerem, ahogy az anyagi szorongást is, és azt a frusztráltságot, amikor nem férsz hozzá, nem tudsz azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnél, mert a hétköznapi darálda nem engedi.

Egyébként érzek mostanában egy olyan elvárást, hogy mindennek személyesnek kell lennie, csak a személyesnek van értéke, a személytelen értéktelen. Én nem hiszek ebben. És abban sem, hogy az feltétlenül személyes lenne, ami velem történt meg. Az lehet közhelyes is. Félreértés, hogy a személyesség esztétikai kategória lenne, és hogy ami személyes, az művészi értelemben is jobb.

Azt, hogy nincs idő az igazán fontos dolgokkal foglalkozni, azért is érzed így, mert tizenegy éve végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, de csak most készült el az első nagyjátékfilmed?

Benne van ez is. De ha nincs egy mindenek feletti cél – amennyiben egy film elkészítése annak számít –, akkor is megvan az elvesztegetett idő érzése. Ahogy öregszem, egyre ingerültebbé válok ettől. Nádas Péternek van egy mondata az Emlékiratok könyvében arról, hogy helyettünk van az idő, és nem mi vagyunk az időben. Valami ilyesmi.

Problémaként élted meg, hogy tizenegy év után készült el az első filmed, vagy ezt diktálta a saját belső tempód, és jó volt így?

Ennek két összetevője volt. Egyrészt nem láttam a számomra járható utat. Nem láttam magam, ahogyan elkezdek filmtervekkel kopogtatni produkciós cégek ajtaján, és elkezdem bizonygatni, hogy ez egy jó ötlet. Ettől valamiért irtóztam, pedig tudom, hogy ez is járható út, de én mégis úgy éreztem volna magam, mint egy bőröndügynök.

Másrészt úgy jöttem ki az egyetemről, hogy

azt éreztem, nem tudok csatába menni, mert tuti, hogy én leszek az első, akit lelőnek.

Bizonytalan voltam. Nagyon széttartó volt minden. Sok időbe telt az összerendeződés. Van, aki évekig nem tudja megírni a szakdolgozatát, mert túl félelmetesnek érzi a feladatot, vagy ki tudja miért; egyszerűen nem megy az írás. Vagy ha éppen mégis menne, akkor csöng a telefon, és felajánlanak egy asszisztensi munkát. Elvállalod, mert jó, hogy hívnak, és mert ránézel a bankszámládra, vagy rá se kell nézned, úgyis tudod, mit látnál. De írni addig sem írsz, szétszabdalódik a munkafolyamat.

Visszatérve a személyességgel kapcsolatos elvárásokra: mit mondasz, ha valaki azt kérdezi, honnan tudhatja az, aki maga nem háromgyerekes anyuka, hogy milyen egy háromgyerekes anyuka élete?

De ha így teszed fel a kérdést, akkor ez azt is jelenti, hogy senki nem tudhat semmit azon kívül, ami konkrétan vele történt. Hiszen a másik egy másik ember, akár anya, akár nem. Tehát mit tudhatunk róla egyáltalán? Én ennél feltételezek egy nagyobb fokú megértési lehetőségét. Ha nem is teljeset.

Nézelődtem, figyeltem, kérdeztem. Akkor is szívszorító számomra az anyák küzdelme, ha nem az én hétköznapi tapasztalatomról van szó. Összelopkodtam a történeteket – de igazán még lopnom sem kellett, mert nagyon szívesen meséltek. Meg voltak lepve, hogy ez egyáltalán érdekel valakit.

Gondolom, sokan fogják úgy gondolni, hogy ez egy női film. 

Az tény, hogy az Egy napot lehet női filmnek nevezni, mert sok nő vett részt a készítésében, a rendezője és a főszereplője is nő. De ettől még nyugodtan lehetett volna egy masszívan patriarchális film – mert a feminizmus nem ezen múlik. Mégis úgy érzem, hogy valamiképp tényleg női film lett, bármit is jelentsen ez: apró, hétköznapi dolgokkal foglalkozik, olyasmit próbál megjeleníteni, beemelni egy filmbe, ami általában nem látható, vagy nem nagyon: mi történik a nőkkel, mit jelent háromgyerekes anyának lenni a praktikum szintjén, órákra bontva? Miféle bűntudattal jár az, hogy sosem lehet mindig mindenkinek egyszerre megfelelni?

Azt mondod, nem a feminista szempont volt számodra az első. Akkor az sem szerepelt a motivációid között, hogy végre, első magyar filmesként felhívd a figyelmet a nők láthatatlan munkájára, a meg nem fizetett, a nyugati társadalomban hivatalosan nem is munkának tekintett, jellemzően nők által végzett teendőkre?

Én nem propagandafilmet akartam készíteni. Ha fel akartam volna hívni a figyelmet a láthatatlan munkára, akkor csinálok erről egy filmet,

vagy kimegyek az utcára tüntetni. Szívesen kimegyek egyébként. De ez egy film.

Ha nem az az elsőrendű cél, hogy filmként működjön, hogy jó film legyen, hogy formailag izgalmas, művészileg értékelhető legyen, akkor teljesen mindegy, hogy milyen kérdéseket vet fel. Nem hiszem, hogy ez a film majd megváltoztatja a nézőjét, vagy hogy azért lenne jó, mert társadalmilag fontos kérdéseket vet fel. Ha nem vet fel társadalmi kérdéseket, akkor is lehet jó film. Ha semmit sem vet fel, akkor is. Ugyanis nem dolga, vagy nem ez a dolga. És engem elsősorban az érdekel, hogy mitől lesz jó egy film.

Szerinted mennyire vannak jelen a „női filmek” a magyar filmek között?

Mit jelent az, hogy női film? Amíg nem tudjuk ezt megmondani, addig nem tudok rá válaszolni. És én magam sajnos nem tudom. Nem vagyok elég képzett teoretikus. Női film, amit nők készítenek? Vagy amiben nők szerepelnek? Vagy attól függ, hogyan szerepelnek benne a nők? Vagy ezeknek a keveréke? A karakterábrázoláson múlik ez, vagy hogy voyeur-e a film nézőpontja? Nem tudom.

Kocsis Ágnes mondta, hogy milyen érdekes az, ha egy filmnek férfi a főszereplője, akkor az univerzális problémákról szól, ha viszont nő, akkor az a nőkről szól.

 Ugyanakkor itt van a Testről és lélekről: hiába nő a főszereplője, mindenki számára egyértelmű, hogy univerzális kérdésekről van szó.

Talán ez is lehetne a női film definíciója: nő a főszereplő, és univerzális témákról szól.

De ez nem a főszereplő biológiai nemén múlik. Enyedi Ildikó következő filmjének, a Feleségem történetének férfi lesz a főszereplője, de nem hiszem, hogy ettől ne lehetne majd női filmnek nevezni. De nem biztos, hogy ez lesz a legrelevánsabb szempont a filmmel kapcsolatban. Talán inkább a látásmódon múlik. Azon, ahogyan mesél, amit a világból egyáltalán mutatni akar és tud, amilyennek a szereplőit és a viszonyaikat mutatja. És hogy erősíti-e a fejünkben masszívan élő sztereotípiákat a férfiakról és a nőkről, vagy felássa és megrendíti azokat.

Visszatérve a magyar filmekre:  szerinted  jelen van az utóbbi látásmód?

Én úgy érzem, erősödik ez a hang, és ez nagyon remélem, hogy nem visszafordítható folyamat. Az emancipációra törekvő mozgalmak több mint száz éve jönnek fel – és nemcsak a nőkről van szó, hanem mondjuk a feketék jogaiért harcoló amerikai mozgalmakról is. Iszonyú lassan, de lépkednek előre: nekem már van választójogom és diplomám, míg a nagymamám még csak négy általánost végezhetett. És ez nem volt olyan régen, csak két generációval korábban. Ahhoz van köze, hogy a nők járhatnak egyetemre, részt vehetnek futóversenyeken anélkül, hogy meg akarnák őket verni, mint alig ötven éve, hogy egyáltalán foglalkozhatnak azzal, ami érdekli őket, és akár még vezető pozíciót is betölthetnek. Ez egy folyamat, amelyben az egész #metoo-kampány is csak egy lépés, egy sarkalatos pont. Végre lehet beszélni az agyonhallgatott szexuális zaklatásokról.

A te pályádon volt bármi, amiről úgy érzed, máshogy kényszerültél csinálni, mint ahogyan egy férfinak kellett volna?

A forgatás iszonyú érdekes és nehéz élmény volt. Mindenki fárad, nő a feszültség. Egészen más szintű kommunikáció kezdődik egy ilyen éles helyzetben egy férfi és egy nő között, mint egy civilizált kávézó asztalánál. Csuja László rendező utánunk forgatta a filmjét, a Virágvölgyet – nagyon jó film! –, szintén az Inkubátor Programban. Volt egy munkatársam, aki mindkét forgatáson dolgozott.

Ő Csuja Laciról azt mesélte, milyen felkészült volt, rólam pedig – visszajutott hozzám – azt mondta: „Mindennek úgy kellett lennie, ahogyan a Zsófi akarta.”

Érzed a különbséget, nem? Abban, ahogyan ez a két mondat megítéli egy férfi és egy nő határozottságát. Ezt az ítéletet meg lehet érezni. És nehéz tőle. Így nehezebb kérni még egy felvételt.

Hogyan lehet úgy instruálni az egészen kis gyerekeket rendezőként, hogy egyrészt hiteles legyen a játékuk, másrészt etikus módszerekkel érj el olyasmiket, mint hogy a kamera előtt zokogjanak?

Hosszan előkészítettük a közös munkát, sok időt töltöttünk együtt, viszonyt építettünk ki, hogy ne ismeretlen gyerekek állítsanak be a forgatásra. Mindvégig szoros kapcsolatot tartottunk fent a szülőkkel. Nagyon komolyan segítették a munkánkat, nagyon hálás vagyok nekik és a gyerekeknek is.

Minden sírás véletlen a filmben, vagy nincs benne semmi etikailag kérdéses: az egyik sírás az orrszívó porszívó használata miatt volt, de ezt mindenképp muszáj volt megtenni, mert szegény Márkó tényleg náthás volt. A másik sírós jelenetben az volt a cél, hogy Márkó motorozzon. Az utolsó felvételen nem arra akart menni, amerre az előző öt alkalommal, hanem el akart kanyarodni, pedig muszáj lett volna lemenni a lépcsőn. Így aztán elszakadt a cérna. Ez az egyetlen ilyen felvételünk, és az az utolsó. De már nagyon bánom, hogy bevágtam. Hiba volt. Kizökkenti a nézőt, etikai kérdéseket vet fel, és nem azt jelenti, ami szerettem volna: jé, egy kis szokásos reggeli hiszti, de ismerős!

Mondtad, hogy nagyon nehéz volt megtalálni a főszereplőt. Hogyan választottad ki Szamosi Zsófiát?

Sok hónapig kerestük a főszereplőt, Zsófi Enyedi Ildikó ötlete volt. (Szilágyi Zsófiának az egyetemen is osztályfőnöke volt Enyedi Ildikó, és a rendező munkatársaként dolgozott a Testről és lélekről-ben is – K. B.) Sok mindenben láttam már Zsófit, de valahogy nem jutott eszembe, hogy ez a szerep az övé lenne. Több kör próbafelvétel után rájöttem, hogy én nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan játszana el Zsófi egy meleg szívű családanyát. Rá általában hidegebb karaktereket osztanak. És ez a feladat őt is kíváncsivá tette, azt hiszem. Örülök, hogy együtt dolgoztunk.

A filmben a háttérben ott van a jelen nem lévő apukák kérdése is, ahogyan a főszereplő alig tudja telefonon elérni a férjét, és akkor is csak tíz percre ér rá a tárgyalás előtt, vagy ahogyan a gyerekek minden kopogásra azt hiszik, végre apu jött haza.

Szabolcs azért nem egy látszatapuka, aki nem is tudja, hány éves a kislánya: van igazi kapcsolata a gyerekeivel, ahogy Horváth Lili barátom mondta: egy térfélen játszik velük. És van szerepe is a napjaikban, ezen a napon az ő dolga, hogy a kislányokat elhozza a balettről, még ha ez a filmen végül máshogy is alakul.

Nagyon érdekes, hogy a feminizmussal, vagy ebben az emancipációs átrendeződében az apák nézőpontja is egyre markánsabban vagy legalábbis máshogy jelenik meg. Érzékelhető valamiféle elmozdulás a regényekben, a „how to” jellegű könyvekben – például Szily Laci remekműveiben –, elméleti szövegekben. Mintha nyílna itt is egy ajtó: nekik mik a nehézségeik, mik az ő gondjaik? Ciki-e, ha egy apa van otthon gyesen, és annyi időt tölt otthon a gyerekekkel, amennyit tényleg szeretne? A végén még talán majd erről is lehet beszélni.

(Borítókép: Szilágyi Zsófia és Szamosi Zsófia az Egy nap forgatásán. Fotó: MTI / Kallos Bea)

Ne maradjon le semmiről!