Fergeteges videóban köszöntötte az egyik művész a másikat

Bukta Imre kijön az istállóból átalakított műterméből, ránéz a ház oldalának támasztott kapákra, és azt mondja: „eljöttem a kapaközpontomba”. Utána szelfibotot készít, mégpedig úgy, hogy a mobiltelefonját rácelluxozza az egyik kapára. „Mi ezt így csináljuk falun.”

Így indul el a faluba, ahol tulajdonképpen csak rögzíti, milyen állapotban van a „vegyesbót” és az egykori mozi, majd betér a mezőszemerei általános iskolába. Ami ezután történik, az annyira megható, hogy nem is érdemes leírni, mert a filmecske magáért beszél.

„Szerettem volna valami személyeset küldeni Krasznahorkai Lászlónak, akit még Szentendréről ismerek, és aki többször járt nálam Mezőszemerén, van tehát egyfajta kötődése a faluhoz” – mondta az Indexnek a Kossuth-díjas festőművész, akitől a filmecske születése felől érdeklődtünk. A filmecske jól visszaadja azt a vidéki közeget, amiről Krasznahorkai ír, Bukta Imre pedig éli is, és a mezőszemerei gyerekek is nagyon jól ismerik. 

Kapcsolódó

Bukta Imre: Áttörést jelent a Kossuth-díj

Eddig még nem díjazták ilyen magas szinten az intermediális művészetet.

Máté Gábor köszöntője

A Magvető Kiadó Facebook-oldalán egyébként sorban olvashatók a köszöntések, ebből most Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatójának sorait idézzük:

„Az urgai fogoly az általam legtöbbet olvasott Krasznahorkai, a Magyar Rádióból Varga Viktor és Magos György kért fel, hogy olvasnám-e fel, kísérleteztünk órákat, hogyan lehet legjobban elvégezni ezt a munkát, egészen közel volt a szám a mikrofonhoz, elé valami kör alakú hálót tett a hangmérnök, talán hogy a nyálam ne csattogjon, ha már ennyire közel vagyok, utólag Melis László kevert a hangom alá zenét elektronikusan, nem sokra rá jött az ötlet, hogy

a közönség üljön be vagy menjen ki, vagy ha kiment, jöjjön vissza, ha kíváncsi, bírom-e még, tart-e az egész vagy már vége, fél kettő tájban kezdtem az olvasást ugyanolyan közelről egy mikrofonba, mint a rádiófelvétel idején, a Merlin Színház kamaratermében, éjjel fél tizenkettő tájban fejeztem be, egyszer mentem ki a mosdóba, hogy a pattanásig tele lévő hólyagomból kifolyassam a vizeletemet, a szerző is többnyire nézte, hallgatta, mit művelek, a szemem előtt összefolytak már a betűk, ám derekasan, talán hiba nélkül zajlott a ceremónia, de 

az író mintha felállt volna a helyéről, halkan odalépett volna mellém, és rátette a jobb vállamra a kezét, azután ugyanolyan halkan, mint ahogyan odajött, el is ment, vissza a helyére, csak a performansz végén kérdezhettem meg tőle, odajött-e hozzám és a vállamra tette-e a kezét, vagy sem, halkan, mintha ő is mikrofonba beszélne, mint én hosszú órákon keresztül, válaszolt, hogy végig a helyén maradt, de úgy mondta, mint Az urgai fogoly írója, akinek nem biztos, hogy érdemes elhinni egyetlen szavát is.”

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!