Sírva fakadt az ég, az emberek pedig ezt üvöltötték: Pest!

Adrenalin. Nettó adrenalinfröccs. Ezt tapasztaltuk meg szerda este, amikor a Budapest Parkban, a szakadó esőben meghallgattuk, néztük a kanadai punk-rock nagyágyúit, a Billy Talentet. Van az a zenekar, amelyik minden alkalommal lehengerlő teljesítményt nyújt, ezért ezt az ember már-már el is várja a csapattól.

Három évtizednyi közös zenélés, egy névváltás és hat album – a legutolsó 2022-ben. Ezt tudhatja magáénak a kanadai zenekar, amely Magyarországon már jó párszor megfordult. A hazai közönség imádja őket, és szemlátomást ők is imádják a magyarokat. A rendszeresen visszatérő szójáték – „When I say Buda, you say Pest!” – mára hagyománnyá vált a zenekar koncertjein, és ez most sem maradt el. Ám előbb tekerjünk vissza a koncert elejére!

Nem csak királyfiból akad három

Nagyjából háromszor futottuk végig az időjárás előrejelzést, és az itt-ott elcsípett beszélgetések alapján ebbéli tevékenységünkben nem mi voltunk az egyetlenek. Az elmúlt pár nap kaotikus időjárása és a reggel óta járőröző sötét fellegek hada nem adott túl sok okot a bizakodásra. Délelőtt mégis úgy láttuk, hogy délutánra az ég kisírja magát, estére megnyugszik.

Ennek fényében megnyugvással igyekeztünk időben odaérni – hiszen a parkos koncertektől nem rendkívüli és nem is megszokott módon ezúttal három előzenekar melegített a főbanda előtt. Ötkor nyíltak a kapuk, és 20 perccel később már kezdett is az első csapat, név szerint a Sincere Engineer. A női frontemberes punkbanda 2015-ben startolt Amerikában. Fellépésük remek kezdésnek bizonyult. Bár még csak az éppen befelé szivárgó tömeggel néztek szembe az amúgy sem kicsi Budapest Parkban, nem spóroltak az energiákon.

Őket követte a The Menzingers, és a 2006-ban alakult amerikai punk-rock banda még feljebb tornázta a hangulatot. A kvázi két frontemberes – de legalább is két énekessel bíró – felállás a dúdolható dallamaival és profi attitűdjével hamar pozitív reakciókat váltott ki a közönségből, ami ekkorra már azért néhány száz főre bővült.

A neve valószínűleg ismerősebben cseng, tekintve, hogy nem először járt Budapesten, és nem is aprócska előadóról van szó. Ő Frank Turner, akit a koncerten ezúttal a The Sleeping Souls kísért. A punkot indie-vel és countryval keverő előadó nem csupán maximalizálta az előzenekaroktól elvárt bemelegítést, hanem túl is lépett ezen, akár társfellépőnek is lehetett tekinteni. A tömeg ugyanúgy tombolt, nyomta a pogót, a circle pitet, mintha más már nem is érkezne.

Turner még néhány keresetlen viccet is elsütött, ezek a pillanat hevében annyira nem is tűntek vészesnek, amikor pedig megerőszakolta magát, hogy néhány sort magyarul is elmondjon, az egészen mulattató volt.

Amint látjátok, tökéletesen beszélek magyarul

– hangzott el az énekes szájából a mondat néhány f*ckal tűzdelve, amikor egy-egy szónál megbicsaklott a nyelve.

Már az első zenekartól kezdve szemerkélt az eső, de ez abszolút tűrhető volt, Frank Turner pedig teljesen elfeledtette velünk a tényt, hogy a nap lassacskán elbújt, nyomában pedig szürke, majd szinte teljesen fekete fellegek lepték el az eget. Ez csupán akkor vált feltűnővé, miután lejött a színpadról – és rá néhány percre a felhőknél eltörött a mécses, de úgy istenesen. Nagyjából ilyen, amikor azt mondják, „mintha dézsából öntenék”. Ha az ember csak az egyik fedés alól akart a másikig sétálni öt métert, egy nem is annyira laza zuhanyt kaphatott – ingyen és bérmentve.

Legalább a zuhany ingyen volt

Ideig-óráig töprengtünk, hogy a srácok vajon húzzák-e a koncertkezdést a körülményekre való tekintettel, de szinte terv szerint, nem sokkal fél kilenc előtt megdörrentek a dobok. Ezután pedig elég kevés embert érdekelt, hogy ázik-e vagy fázik-e. A hangosítóállványig megteltek a sorok, az embereket elöntötte a pőre adrenalin. Ritmusra hullámzott a közönség, együtt a zenével, pláne az esővel, üvöltötte a dalszövegeket, mintha nem lenne holnap.

Három dalt sem kellett végigvárni, és már szólt az ikonikus „When I say Buda, you say Pest”. S hogy még egy sornyit szemléltessük az eső intenzitását a koncertkezdésnél, oldalt pont ráláttunk egy parkolóra, ahonnan egy kocsi próbált kigurulni. Kétszer majdnem elsüllyedt – éljen a hátsókerék-meghajtás!

Nagyjából 20:40 körül az énekes, Benjamin Kowalewicz azt mondta, hogy érzi, mindjárt eláll az eső. Nem véletlenül lett belőle rocksztár időjós helyett. Ebből a poénból szőtte át a következő dalt, és robbantotta be a közönséget, amelynek adrenalinfröccse – a koncert közepénél egy rövid ideig – egyenes arányban csökkent az esővel.

A nagy lendület után kellett némi leengedés, a banda itt taktikusan – vagy csak véletlen egybeesésként – a valamivel lazább nótáit tolta, majd a hajrában mindenkit visszahozott kétszáz százalékra – amikorra az eső elállt. Még a közeli kamerapozíciókról Kowalewicz egy d*ck camos poént is betolt, hogy

Végül jött a sláger és zúzásdömping a koncert végén, a csapat pedig felkínálta a közönségnek: ahelyett, hogy lenyomnák a visszatapsos, erőltetett lemenetelt, inkább tolnák végig az egész szettet egyben. Így is lett, és a Red Flaggel le is gyűrték a maradék energiát.

Összességében egy kimondottan hosszú, nagyjából húsz dalos szettet hozott el a Billy Talent a Budapest Park közönségének június hetedikén. Az előző koncerthelyszínekkel összemérve (elméletileg) ez volt az egyik leghosszabb fellépés a nóták számát tekintve, amiben az elsőtől az utolsó album dalaiig minden szerepelt. Ez csak tovább erősíti az alapkoncepciót, hogy a csapat kimondottan csípi a hazai közönséget – ami szemlátomást kölcsönös.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)