Rákay Philip: Petőfi nem fog narancsot előhúzni a zsebéből

BP-8144
2022.02.02. 07:11
Egy fiktív karakter, egy titkosrendőr lesz végig Petőfiék nyomában – árulja el a készülő Most vagy soha! című filmről Rákay Philip kreatív producer, aki alkotócsapatával a magyar filmtörténet eddigi legnagyobb támogatását elnyerve 4,5 milliárd forintot kapott a Petőfi-bicentenáriumra időzített alkotásra.

Fontos, hogy készüljenek történelmi filmek, és nagyon érdekel a Most vagy soha! című film koncepciója is, de előtte lenne itt néhány tisztázandó dolog.

Nyugodtan, nincs tabu.

Az egyik a pénz, a másik az alkotói csapat kérdése, és hogy a kettő összefügg-e egymással. Hogyan sikerült elnyerniük 4,5 milliárd forintot, a magyar filmtörténet eddigi legnagyobb támogatását?

Nominálisan ez a legnagyobb összeg, de reálértéken szerintem nem. A 2016-ban készült Kincsem című film volt eddig a legdrágább, ami közel 3 milliárd forintba került, de amennyiért hat éve még le lehetett forgatni egy filmet, annyiért ma már nem lehet. A tucatjával nálunk dolgozó nagy külföldi filmes produkciók ugyanis

pár év alatt elképesztően felhajtották a gázsikat a szakmában,

hogy például a díszletépítéshez használt faanyag árának drasztikus emelkedéséről ne is beszéljünk. Mi ebből az összegből ráadásul felépítjük az egyik legnagyobb díszletvárost Magyarországon, ami természetesen állami tulajdonban marad, és amit évtizedeken keresztül bármelyik angol, amerikai vagy akár magyar produkció kibérelhet majd az NFI-től, ha mondjuk XIX. századi Párizst, Londont, Prágát, Bécset vagy Pest-Budát szeretne forgatni.

Budapest gyakorlatilag díszletváros, nem véletlenül jönnek ide a külföldi stábok, hiszen az 50-es évek Argentínájától a XIX. századi Párizsig mindent le lehet a valós épületekben forgatni.

Egyre körülményesebb és drágább ma már valódi belvárosokban forgatni, már csak az építészeti sokszínűség, az építészettörténeti stílusok keveredése miatt is, nem beszélve a logisztikai nehézségekről. A Nemzeti Múzeum egy részletét például kénytelenek leszünk megépíteni, dacára annak, hogy az eredeti ott áll a maga szépségében ma is.

1848-ban a múzeum előtt ugyanis hatalmas vásártér volt, szürkemarhákkal, lovakkal, árusokkal, bokáig érő sárral, aznap ráadásul esett az eső.

Nem volt ott az Arany János-szobor, nem volt kerítés, sem reklámtáblák, sem üveg irodaház. Az pedig nem fordulhat elő, hogy ne lássunk egy nagytotált arról, ahogy a tízezres tömeg skandálja az ifjakkal a Nemzeti dalt. Ahogy meg kell majd mutatnunk a maga valójában az akkori Pest-Budát, vagy épp azt a jelenetsort, amikor Petőfi vezetésével sok ezer ember egy pontonhídon átkel a Dunán Budára. A leglátványosabb Netflix-produkciókkal és mozifilmekkel naponta kényeztetett szemünk a legmagasabb minőséghez szokott, ehhez felzárkózni rengeteg igyekezetbe, pénzbe és magyar kreativitásba kerül.

Hogyan zajlott a pénz odaítélésének folyamata?

Ennek van egy kőbe vésett menetrendje. Különböző filmtervekkel, forgatókönyvekkel pályáztunk már a Vajna-korszakban is, bár akkor úgy dobtak ki, mint azt a bizonyos macskát…

Mi volt az a korábbi terv?

A trianoni trauma után, gróf Bethlen István kormányának konszolidációs időszakában játszódott volna a film, de a Vajna-féle Filmalap akkori döntéshozóinak nem érte el az ingerküszöbét, dacára annak, hogy még Oscar-díjas alkotó is volt a csapatban. Most is pont úgy pályáztunk, mint mindenki más: az ember ír egy néhány oldalas koncepciót, bead egy forgatókönyv-tervezetet, ez bekerül a szakmai döntőbizottság elé, és ha úgy szavaznak, a filmötlet továbbmegy. Az első fontos stáció, hogy megszavazzák-e rá az úgynevezett forgatókönyv-fejlesztési támogatást, ami néhány millió forintot jelent. 

A Nemzeti Filmintézet ilyenkor kirendel az írók mellé egy tapasztalt filmes szakembert, egy mentort,

akivel folyamatosan konzultálni kell, és elkezdődik egy hónapokig tartó kreatív alkotói munka. A Káel Csaba-vezette NFI új rendszere nagyon profin működik, tiszta, korrekt, világos feltételekkel és játékszabályokkal.

Ki volt a film mentora?

Nem titkolózom, csak nem tudom, az NFI szabályzata szerint publikus-e az illető neve. Annyit mondhatok, hogy

egy ismert, nagyfilmes író-filmrendezőről van szó.

Ha a döntőbizottság úgy ítéli meg, hogy a következő körre is megérett a film, akkor mehet csak tovább. Összesen három kör van, ez idő alatt derül ki, megvalósulhat-e, vagy elvérzik. Nem úgy megy tehát, hogy valaki odaszól és másnap a Rákay hipphopp filmet csinálhat. Két és fél évvel ezelőtt kezdtük el kutatni, majd írni a történetet, tudatosan időzítve a Petőfi-bicentenáriumra.

Mitől függ, hogy mekkora a végső összeg?

Ez mindig a legeslegvégén derül ki, bár nyilván egy valódi filmes szakember már a forgatókönyvtervből be tudja lőni, nagyságrendileg mekkora összegről van szó. Amikor a legutolsó változatot elfogadja az NFI döntőbizottsága, akkor jön egy gyártási előkészítő szakasz, ami után le kell adni egy nagyon részletes költségvetést, igen szigorú elszámolással. Mindez persze komoly tervezési, gyártásvezetői és produceri felkészültséget igényel.

Az, hogy a támogatásból 2,5 milliárd az NFI-től, 2 milliárd pedig egyedi kormányhatározat alapján érkezett, azt jelzi, hogy a kormány demonstrálni akarja, hogy támogatja ezt a projektet?

A kormány szerintem pusztán annyit szeretett volna jelezni, hogy fontos a 2023-as Petőfi-emlékév, s bizony fontosak a nemzet identitását erősítő történelmi filmek. A 2023-as bicentenáriumra országos rendezvénysorozat készül – Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója ennek a felelőse –, 

remélem, a filmünk az emlékév fontos koronaékköve lehet majd.

Mindemellett az NFI soha nem látott stúdiófejlesztést valósít meg, ötszörösére emelve az állami tulajdonú stúdiókapacitást. Ha valami, hát ez is nagyon racionális döntés, tekintve, hogy 2021-ben – a Covid-járvány dacára is – 200 milliárd forintnyi bevételt hoztak hazánkba a külföldi filmes produkciók, ami a Vajna-korszak rekordjait is messze túlszárnyalta.

A másik, ami kiverte a biztosítékot, az az alkotói csapat: önnek nincs filmes tapasztalata, a rendező, Lóth Balázs pedig a televíziós sorozatok mellett egyetlen nagyjátékfilmet rendezett eddig, a Pesti balhét.

Ez mind csak ürügy. A magyar filmszakma egy nagyon zárt világ, s hosszú évtizedekig arról szólt, hogyan fonjanak állami pénzen szociális hálót a „nagy öregek” saját maguk és tanítványaik köré. Egy roppant belterjes kör döntött arról, ki lehet a klub tagja és ki nem. Az NFI-t ma leghangosabban gyalázó „klubtagok” pedig szép csendben falaztak egymásnak, amikor súlyos tízmilliárdokat szórtak el néhány száz, legfeljebb néhány ezer nézőt érdeklő lila, nézhetetlen műveikre. Tisztelet a kivételeknek! Lóth Balázs tehetséges, felkészült rendező, aki az alkotói csapatunknak az egyik – talán a legfontosabb –, de nem az egyetlen tagja. 

Magyarországon többnyire rendezői filmek születnek, a Most vagy soha! pedig – a szó klasszikus értelmében legalábbis – nem az lesz, mi másképp dolgozunk.

A magyar filmek jelentős része szerintem éppen ott vérzik el – mondom ezt film- és színházrajongóként, s egyben végzett esztétaként –, hogy a rendezők mellett nem működik olyan kreatív tartalmi csapat és egyben kontroll, amelyre tudnának támaszkodni, pedig ez a rendezőnek is hatalmas segítség volna. Szente Vajkkal együtt a film kreatív producere is vagyok, és tekintve, hogy – Kis-Szabó Márkkal együtt – mi írtuk a forgatókönyvet, mi értettük a legjobban annak minden apró részletét, rezdülését, üzenetét, és 

nekünk volt a készülő filmről talán a legerősebb víziónk.

Ehhez kerestük és találtuk meg Balázst, aki rendezőként, igazi alkotótársként rengeteget hozzátett az eredeti elképzeléseinkhez. Anno, mielőtt nekiálltunk a forgatókönyvnek, hónapokig kutattunk, kéziratokat, visszaemlékezéseket szedtünk elő, rengeteg anyagot gyűjtve például a karakterábrázolásokhoz. Kreatív producerként persze egy kicsit érteni kell a művészet-, az építészet-, a stílus- és a bútortörténethez is, s tisztában kell lenni az irodalomtörténet és a történelem idevágó részeivel. De a film zenéjének meghatározása, a főszereplői casting, vagy akár a mellékszereplők kiválasztása is a kreatív producerek és a rendező közös feladata. A szájtátva csodált amerikai filmklasszikusokban pont az ilyen milliónyi apró, tökéletes részletből áll össze a harmonikus egész. Mi is erre törekszünk olyan kiváló színészekkel és alkotótársakkal, akik a kaszkadőrmunkától a pirotechnikáig, a díszlettervezéstől a jelmeztervezésig, igen magas minőséget képviselnek. Mérnöki pontossággal tervezünk, amit szerintem nem is lehet másképp csinálni egy ilyen volumenű filmnél. 

Több mint száz nap forgatás, hatezer jelmez, sok ezer kellék, statiszták tömegei, lovak, kutyák, szürkemarhák, minden lesz itt, de az nem fordulhat elő, hogy a filmet majd a helyszínen „a rémület összerántja” valahogy…

Lóth Balázs rendező és Dobos Tamás – az egyik legkiválóbb magyar operatőr – szerencsére rendkívül maximalista és profi, ezért is esett rájuk a választásunk.

Az, hogy az ön személye miatt támadják a projektet, nem véletlen, hiszen ön is tesz ezért. Nem érzi úgy, hogy a Facebookon követhető tevékenysége kiprovokálja ezeket a támadásokat?

Tudom, hogy lehetetlen, mégis szeretnék némi méltányosságot kérni mindenkitől. Beszéljünk őszintén! Az ősbűnt, legalábbis a balliberális értelmiség megítélése szerint, nem a „Facebook-huszárkodással” követtem el – bár ez most roppantmód idegesíti őket –, hanem azzal, hogy 2002-ben kiálltam a patrióta, konzervatív értékrend mellett a Kossuth téri nagygyűlésen. Addig a napig az akkor szinte száz százalékig balliberális médiavilág a tenyerén hordozott, kis túlzással minden évben, minden médiadíjat megnyertem.

De miután megjelentem a Kossuth tér színpadán – és jelezném, hogy nem a Ku-Klux-Klán, hanem az éppen regnáló miniszterelnök, Orbán Viktor nagygyűlésén –, másnap kvázi mindenhonnan kirúgtak, és tehetségtelen senkiházi lettem a szemükben.

Ezen a szemüvegen keresztül ítélnek meg azóta is. Húsz éve egyfolytában a személyem diszkreditálása zajlik, hazug percepciók erősítésével, felnagyításával, és a szakmaiságom teljes megkérdőjelezésével, vagy épp elhallgatásával. Szánalmas, de itt az Indexen is még mindig a zenetévét emlegetik velem kapcsolatban, amit idestova negyedszázada alapítottunk. Az persze soha senkit nem érdekel, hány tévécsatornát és saját céget vezettem, alapítottam, ahogy nyilván az is teljesen lényegtelen, hogy egy komoly tévés-filmes stábbal a hátam mögött 150 részben dolgoztam fel – ilyen mélységében egyedülálló módon – a magyarországi kommunizmus és a rendszerváltoztatás történetét, a Szabadságtér '89 és a Szabadságtér '56 című hiánypótló történelmi sorozatomban. Látni kell, hogy a Petőfi-filmmel kapcsolatban zajló támadáscunami sem az összeg nagyságáról szól, vagy arról, tudunk-e valójában filmet készíteni. Elmondjam, mi van e mögött?

Kíváncsian várjuk.

A cinizmus csimborasszója, hogy éppen azok kiáltanak most skandalumot, s beszélnek rólam a rendszer kiváltságosaként, akik évtizedeken keresztül a kommunista időszak bűnös, kontraszelektált világának jogfolytonosságából merítették a filmes kapcsolatrendszerüket. Az egész úgy kezdődött, hogy a szovjet hatalomátvétel után a magyar társadalom polgári, nagypolgári, arisztokrata vezető rétegét lefejezték, s beköszöntött a négy elemit végzett pártkáderek és a disznópásztorból lett miniszterek fojtogató világa. A filmvilágban ugyan tovább tartott az átmenet, mert kellettek a kurzusfilmek, és nem lehetett egyik napról a másikra pótolni a háború előtti korszak nagyjait, de hamarosan elkezdték kiképezni a saját rendezőiket, színészeiket, kritikusaikat, s közben katedrákat is ácsoltak maguknak szép számmal. A mai tiltakozók egykori tanárai, mentorai még a Rákosi-, majd a Kádár-korszak kinevezettjei voltak, s csak a magukhoz hasonló gondolkodásúakat engedték be ebbe a körbe. Ez a rendszerváltoztatás előtt kőkeményen baloldali, később liberálissá vedlő csapat komolyan elhitte magáról, hogy a kultúra, az értelmiség csakis balos lehet, s azt is, hogy ez az egész az ő örökös hitbizományuk. 

Éppen ők a kontraszelekció bajnokai, s most képtelenek elviselni, hogy jobboldali művészek, értelmiségiek és producerek is vannak ám a világon,

akik velük ellentétben képesek a filmre nem pusztán a művész önkifejezésének – sokszor öncélú – eszközeként, hanem például a nemzeti identitást erősítő, „edukációs-missziós”, de egyben fogyasztható alkotásként tekinteni. Ennek a balliberális művészi közösségnek miért nem jutott eszébe az elmúlt 30 évben ilyen megközelítéssel történelmi filmeket alkotni?

Eszükbe jutott, Pálfi Gyögy szerette volna megcsinálni a Toldit, de nem bíztak benne, Szász János pedig hasonló okokból volt kénytelen kiszállni a Hunyadiról szóló produkcióból.

Ha megengedi, egyiket sem minősíteném, mert nem vagyok úgy öltözve… Azt őszintén elismerem, hogy Andy Vajna volt a valaha élt legsikeresebb magyar producer, de ha onnan nézem, hozzátett-e eleget az ő kormánybiztosi ténykedése a magyar múlt, a magyar történelem kellő hangsúlyozásához és filmre viteléhez, a válaszom sajnos az, hogy nem.

2018-ban kezdték őt támadni a jobboldali sajtóban amiatt, hogy nem készülnek történelmi filmek, de ő azt mondta, nem érkeztek hozzá Mátyás királyról vagy Rákócziról szóló filmtervek. És egyébként készült történelmi film, ott a Szabadság, szerelem, az 1945, a Sorstalanság, a Saul fia, a Hídember, a Kincsem is.

Milyen érdekes, hogy Káel Csaba kinevezése után egyszeriben tucatjával ömleni kezdtek a jobbnál jobb történelmi filmforgatókönyvek az NFI-be… Mindez talán azért is történhetett, mert Vajnát nem nyomasztotta különösebben a Zrínyi, a Rákóczi, a Bethlen vagy a Hunyadi család története, mert nem igazán ismerte. Nem így az általa választott filmbíráló bizottság tagjai, akik – vele ellentétben – pontosan tudták, miért nem szabad támogatni, hogy film készüljön a magyar múlt nagyszerűségéről, nehogy véletlenül erőre kapjon a nemzeti identitás, s mondjuk a gyerekekben véletlenül se gyúljon ki a magyar történelem iránti érdeklődés, mert a végén még ráeszmélnek, kik is vagyunk mi, magyarok, s mi mindenre lehetünk büszkék. Két világ néz farkasszemet egymással a kultúrában is, pont úgy, ahogy április 3-án, az országgyűlési választásokon.

Nem gondolom, hogy Vajna ne ismerte volna a Zrínyi vagy Rákóczi család történetét, de akkor ez színtiszta politika?

A támadás, ami a filmünk körül van? Teljesen egyértelmű.

Az alkotói folyamatra gondolok.

Minden alkotás egyfajta színvallás. Életről, filozófiáról, értékrendről árulkodik. Ami persze nem feltétlenül egyenlő a direkt politizálással.

A két világ harca, ami ön szerint az április 3-i választásokon is lesz, az politika.

Minden politika. Az is, hogy egy színi direktor milyen darabot tűz műsorra, milyen szellemiséggel állítja színpadra, s hogy jelent-e számára bármit is a katarzis. A mai fősodorba tartozó alkotók jó része például fölösleges giccsnek tartja a „megtisztulás” e klasszikus, művészi formáját, ördögtől valónak gondolva. Miközben épp azért nem tudnak vele mit kezdeni, mert a valódi katarzis a legmagasabb rendű teremtőerőt hordozza. És igen, politika az is, hogy készül-e elegendő történelmi film, és milyen megközelítéssel. Egyáltalán nem mindegy ugyanis az ország jövője szempontjából, hogy a legifjabb generáció tagjai – akik a Marvel-univerzum minden kis csillagát ismerik – tudják-e, ki volt Hunyadi János, s mit tettek a márciusi ifjak.

Persze senki ne gondolja, hogy a filmünkben Petőfi egyszer csak diszkréten előhúz majd egy narancsot a zsebéből és mondjuk „véletlenül” Békemenetnek nevezi a Helytartótanácshoz hömpölygő tömeget.

A történetvezetésben, a párbeszédekben semmiféle direkt napi politika nincs, ahogy a stáb kiválasztásakor sem kérdeztem senkitől, hová szokta húzni négyévente az x-et. Az ellenkezője viszont megtörtént: volt olyan színész, aki csak azért utasította vissza a szerepet, mert megtudta, hogy nekem közöm van a készülő filmhez. Mi nyitottan álltunk mindenkihez, tényleg a legjobb karaktereket keresve.

Az, hogy ön fideszes influenszer egyben, akinek a Megafon tavaly százmillió forint fölötti összeggel támogatta a posztjait…

Zuckerberg elvtársat támogatja a Megafon a Facebook-hirdetésekre elköltött összegeken keresztül, nem engem. Egyébként pedig „úri passzióból” patrióta véleménymondó volnék. Soha nem voltam a Fidesz tagja, a különböző tanácsadó, ingatlanfejlesztő cégeimben és egyéb befektetéseim környékén nincsenek állami szerződések és forintok, a Megafont pedig – minden ellenkező híreszteléssel szemben – magam is pénzadományokkal támogatom. Nem ők fizetnek nekem, épp fordítva. Harminc éve vagyok a pályán, alapítottam több televíziót, sikeres vagyok az üzleti életben, nyugodtan meghúzhatnám magam, nem azért csinálom, mert rászorulok.

Hanem miért?

Azért tértem vissza öt év közéleti hallgatás után, mert az igazságérzetem nem hagyott nyugodni.

De a Facebook-oldalán két Jakab Péter meg Márki-Zay között olvasható a Petőfi-filmről tett személyes vallomása – ez nem árt a filmnek?

Mindkettő én vagyok. Az is, aki karcos posztokban ostorozza a mai baloldali pártokat, amiért kiszolgáltatnák a hazánkat egy számomra vállalhatatlan és elfogadhatatlan, beteg globalista ideológia, a „nyílt társadalom” hálózati szekértolóinak. És az is én vagyok, aki könnybe lábadt szemmel olvassa Petőfi Sándor és Arany János barátságának lenyomatát, a levelezésüket, mert megrendít az az emberi minőség és műveltség, az a tisztelet és szeretet, ahogy ez a két zseni viszonyult egymáshoz. Igen, rajongva szeretem ezt a „régi” világot, de a Netflix Peaky Blinders című sorozata is levesz a lábamról, persze másképp és másért, mint mondjuk Arany János. Ezzel együtt nem gondolnám, hogy ezek antagonisztikus ellentétpárok volnának.

Mellesleg minden értelmiségi politizál a műveivel, a megszólalásaival, az általa sugárzott értékrenddel.

Molnár Áron, a noÁr alapítója talán nem politizál? Dehogynem. Kígyót-békát kiabál a kormányra, diktatúráról meg a kultúra fideszes elfoglalásáról delirál, majd csöndben odaoson a kasszához, miután most épp egy nagyszabású történelmi filmben, a Hadik Andrásról szóló alkotásban az egyik főszerepet játssza. Tényleg szörnyű lehet ez az elnyomás.

Egy nap történte lesz a Most vagy soha! című film – azt látjuk majd, amit az iskolai ünnepségekről már jól ismerünk?

A film röviden arról szól, hogy mit csináltak a márciusi ifjak 1848. március 14. este hét óra és március 15. este hét óra között. Huszonéves srácokat ismerünk meg, akik szeretik az életet, a lányokat, szeretnek jókat enni, inni, verselni, politizálni, ugratni egymást, rendkívül humorosak, és ami fontos: semmiképpen sem piedesztálon álló, érinthetetlen és későbbi utcatáblákba merevedett történelmi nagyságok, hanem fiatal emberek, szerethető karakterek. De eljön az életükben egy pillanat, amikor képesek a hazájukért a legnagyobb áldozatot is meghozni, és 24 óra alatt kifordítják a négy sarkából a világot. És itt jön az a pont, ahol néhány történész bizonyára…

A szívéhez kap?

Kicsit erősebben akartam fogalmazni, de maradjunk ennél. Amikor az ember elolvassa mindazt, ami a történelemkönyvekből erről a napról tudható, akkor túl egyszerűnek, túl simának tűnik minden. Pedig valószínűleg nem volt az. Ha Táncsics egy viszonylag ártatlan politikai pamflet miatt börtönben ült, akkor az osztrákok valószínűleg azt sem nézték ölbe tett kézzel, hogy néhány huszonéves ribilliót szít Pest-Budán. Ráadásul kellett egy antagonista, egy ellenlábas is a történetbe.

Kitaláltunk hát egy fiktív karaktert, egy titkosrendőrt, az osztrák főparancsnok, Léderer Ignác beépített emberét,

aki a szürke zónában mozogva – részben alvilági alakokkal kiegészülve – megpróbálja megakadályozni Petőfiék egész napos diadalát. Kalandfilmeket meghazudtoló jeleneteket ígérhetek.

Ez nem történelemhamisítás?

Bár nincs sehol leírva, történhetett volna akár így is. Ekkor már működött a későbbi titkosrendőrség elődje, még ha kezdetlegesen is. És az is roppant izgalmas, hogy az egy nappal korábban Bécsben kitört forradalom hírét Lédererék nagyjából egy időben tudhatták meg Petőfiékkel, mert akkor még nem volt Bécs és Pest-Buda között távíró, csak Bécs és Pozsony között. Feltételezhetjük, hogy ugyanazzal a hajóval érkezett az az ember is, aki Lédereréket tájékoztatta, mint az a fiú, aki berontott a bécsi forradalom hírével a Pilvaxba. Így szinte párhuzamosan futhat a cselekmény. Léderer és pribékjei loholnak az események után, miközben óriási rajtuk a nyomás, mert meg kell oldaniuk a kínos helyzetet. Rengeteg fikció lesz a filmben, de minden pillanatban úgy nyúltunk a történethez, hogy soha ne deheroizáljuk a márciusi ifjakat, sőt!

Van olyan történész vagy irodalomtörténész szakértő, aki segít a háttérben?

A titkosrendőri szálról Hermann Róbert hadtörténész szakértővel egyeztettem, de van helytörténész és irodalomtörténész szakértő is a produkcióban. Azt azért szeretném leszögezni: nem a leendő történész hallgatóknak akarunk sillabuszt adni, hiszen mégiscsak egy szórakoztató film van készülőben, sok izgalommal, szerethető humorral és persze szép magasra ívelő, katartikus pillanatokkal.

Andy Vajna azt mondta, hogy szokott beszélgetni Orbán Viktorral a filmekről. Ön beszélt a miniszterelnökkel a Petőfi-filmről?

Jó pár hónappal ezelőtt, talán még a forgatókönyv-fejlesztés valamelyik szakaszában említettem neki, hogy dolgozunk egy Petőfi-filmen, de részletesebben nem beszéltünk a forgatókönyvről. Egyébiránt valódi szellemi élmény vele történelemről, színházról vagy épp építészetről beszélgetni. Elképesztően nyitott az újításokra, gyakorlatilag mindenre, ami meghatározza a mai magyar társadalom kulturális „kötőszövetét”. Nem véletlenül zajlik ilyen mértékű kulturális beruházás a Városligetben és szerte az országban.

Nagy felelősség ennyi közpénzzel gazdálkodni, hogy tényleg jó film szülessen.

Ezt a nyomást mindannyian érezzük. Áprilisban kezdünk, de addig is rengeteget dolgozunk még az előkészítésen, és egészen augusztus közepéig tart a forgatás. Ezután sok hónapnyi vágás és VFX (visual effects) utómunka következik, közben elkészül a film zenéje, majd jön a zárt tesztvetítések sora és egyéb finomítások, mire eljutunk a 2023-as mozibemutatóig. Mozgalmas időszak áll előttünk.

A szereplőket mikor árulják el?

Szeretném, ha elülne a felesleges csatazaj, ami a film körül politikai szempontból kerekedett. S ha egy kicsit végre mindenki megnyugszik, akkor majd elkezdünk a filmről és az alkotás folyamatáról is beszélni. Elvégre az a lényeg, na meg a márciusi ifjak.

(Borítókép: Rákay Philip. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)