Göncz győzelmi jele maga volt az eufória

Az első tüntetésen 1987. október 23-án vettem részt. Ezután kötelességemnek éreztem az ellenzéki megmozdulások dokumentálását, és igyekeztem mindegyiken ott lenni. Három tényező motivált ebben. Egyrészt az, hogy a kádári hivatalosok ne tagadhassák le, hogy megtörténtek. Másrészt meg akartam osztani a szüleimmel, és általuk az ötvenhatos nyugati emigrációval, hogy a forradalom üzenete mégiscsak él, hogy az a folyamat, ami 1956. október 23-án elindult, és még gyermeki állapotában fojtották meg a szovjet tankok, újjáéledt, és talán végre felnőhet. Harmadik okom pedig az volt, hogy éreztem, aminek szemtanúja vagyok, az maga a történelem.

Így emlékezett vissza Nagy Piroska fotográfus a rendszerváltás idején végzett munkájára. Nagy Piroska egyike azon fotósoknak, filmeseknek, akiknek alkotásai segítségével a Capa Központ EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítása felidézi 1989-et. A kiállításon emblematikus képek, fotósorozatok, dokumentumok, videók szerepelnek, amelyek alkalmasak arra, hogy megjelenítsék, mi történt a rendszerváltás idején.

Mucsi Emese kurátor nem elégedett meg azzal, hogy egymaga kiválaszt néhányat a rendelkezésre álló rengeteg képből és videóból. Felkért inkább néhány művészt, értelmiségit, hogy válasszanak ők, jelöljék meg a számukra ikonikus műveket. Így többek között Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Elbert Márta, Földényi F. László, Szarka Klára és Wessely Anna válogatták ki a kiállításon látható anyagokat. Olyan fotósok és filmesek munkát, mint például Almási J. Csaba, Bachman Gábor és Rajk László, Forgács Péter, Hámos Gusztáv, Rodolf Hervé, Horváth M. Judit és Stalter György, Korniss Péter, Orosz István, Szebeni András, Szilágyi Lenke, Szentjóby Tamás vagy Urbán Tamás.

A bemutatott alkotásokat személyes történetek kísérik, amelyeket a képek alkotói vagy a képekből válogatók meséltek el. Részben arról, hogy milyen körülmények között készült az adott fotó vagy videó, részben pedig arról, hogy ők hogyan élték meg 1989-et. A kiállítás így a kurátor szerint olyan, mint egy rendhagyó képes történelmi olvasókönyv, amelyben ezek az emblematikus művek és szubjektív értelmezéseik párhuzamosan olvashatók.

Amikor a Time Magazinban megjelent, egy New Yorkban élő barátom levelet írt: ha menekülöm kell, szívesen lát.

Orosz István, a rendszerváltás legendás, „Tovarisi, konyec!” feliratú, egy szovjet katonát hátulról ábrázoló plakátjának készítője például így emlékszik a munkájára érkező aggodalmas reakciókra. De ekkor már nem kellett ilyesmi miatt elmenni az országból, sőt, a plakátból az MDF egyik választási plakátja lett, és nem kis részben járult hozzá a párt győzelméhez az első demokratikus választáson.

A kiállítás egyik terme az Oroszéhoz hasonló, köztereken látható művekkel vagy a köztereken lezajlott események megörökítésével foglalkozik. A rendszerváltás ugyanis egyben a közterek visszafoglalása is volt, a tüntetések, szobordöntések, újratemetések, utcaátnevezések időszaka. Itt látható Szigeti Tamás ikonikus, Duplavé című képe a szónokló Göncz Árpádról, amelyen az rendszerváltás utáni első köztársasági elnök mindkét kezével a győzelem jelét mutatja, az arcán egyszerre eufóriával és valamilyen zavart meglepetéssel.

Egy másik, Kiskunhalason készült fotón Cicciolinát láthatjuk, aki akkor már maga mögött hagyta pornószínésznői múltját, és az Olasz Radikális Párt képviselőjeként békegalambbal búcsúztatta az egyik szovjet katonai egységet. A fotót Sugár János képzőművész találta egy külföldi hetilapban, és azt mondja róla, hogy a fotó és maga az esemény, amit ábrázol, jóval átgondoltabb, mint feltételeznénk.

Ezen a képen egyszerűen tökéletes a ruhaválasztása, a körömlakk, ahogy rátámaszkodik a harckocsi elejére. Állandó attribútuma, a virágkoszorú hibátlan párja a katona sapkájának. Ez egy nagyon szépen felépített akció és egy tökéletesen eltalált fotó

– írja.

De a kiállítás nem csak a pillanatoknak állít emléket: láthatunk olyan fotósorozatokat, melyeknek alkotóit ugyan a rendszerváltás környéke inspirálta, de később sem hagyták magukra alanyaikat, évekig visszajártak dokumentálni a történéseket. Ilyen például Horváth M. Judit és Stalter György Más világ című sorozata, amely másfél évtizeden át követte a romatelepeken élők sorsát. Benkő Imre Acél-mű című sorozata pedig egészen 2016-ig kísérte nyomon Ózd, az ózdi kohászat leépülését. „Az első találkozáson a gyár fényszegény csarnokában a munkások megdöbbent szoborarcát látva, tudtam, hosszú távon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről.”

Egészen más hangulatot adnak vissza a kor underground művészetét, koncertjeit, képzőművészeti eseményeit megörökítő fotók és videók. Almási J. Csaba fotóin Király Tamás divattervező híres Parlament-kalapját örökítette meg Budapest különböző helyszínein. Király divatsétáin a modellek fejükön viselték az Országház épületét (még tetején a vörös csillaggal) ábrázoló kalapot, nem kis feltűnést keltve a városban. „Ő így fejezte ki, hogy változás fog történni általában, és a Parlamenten belül is. A köztéri akcióival szélesebb körben hirdette, amiről az egész munkássága szólt, hogy mindenki merje fölvállalni a karakterét, a stílusát, saját magát” – emlékszik Almási.

Ha az eufóriát, amire a kiállítás címe utal, nem is élte át mindenki, a remény mindenképpen 1989 legjellemzőbb érzése volt. Ez a remény látszik a kiállított munkák többségén, ettől volt olyan különleges ez az időszak. Emiatt jó végignézni ezt a kiállítást, és persze ettől olyan keserű élmény is.

(A kiállítás 2020. február 23-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.)

(Borítókép:  Bődey János / Index)