Bevett 30 adag amfetamint, aztán 400 kilométert síelt –20 fokban

Finnország, ahogy a skandináv országok általában, nem a dicsőséges hadtörténelméről híres – pedig a finnek elég komoly dolgokat vittek véghez, a második világháborúban pedig különösen sok alkalmuk nyílt erre, lévén a szovjetekkel és a náci Németországgal is háborúban álltak. Mármint nem egyszerre, viszont előbbiekkel kétszer is.

Sztálin eredetileg két hetet adott a Vörös Hadseregnek Finnország bedarálására, ebből lett a bő három hónapig tartó téli háború, amiben 125 ezer halott és 190 ezer sebesült árán sikerült csak legyűrni a finneket a sokszoros túlerő ellenére. Nagyjából egy évig volt béke, majd a finnek visszatámadtak, ekkor már jelentős német támogatással. A folytatólagos háború egészen 1944 őszéig tartott, és a szovjetek ismét győztek, de megint csak irdatlan áldozatok: 250-300 ezer halott és félmillió sebesült árán, míg a túloldalon ennek körülbelül a harmadát követelte a háború. (Aztán ezzel a lendülettel ki is tört a lappföldi háború a finnek és a németek között, de ez már egy másik történet.)

Vajon hogyan tudtak a finnek ilyen komoly vérveszteségeket okozni a szovjet hadseregnek? Az okok számosak, kezdve a jól szervezett, hatékony haderőtől (a túloldalon Sztálin tisztogatásai miatt szinte teljesen tapasztalatlan tisztikar próbált úrrá lenni a káoszon), a helyismereten át az időjárási viszonyokig (ironikus módon az extrém hideg pont az oroszoknak jött rosszul).

Ebbe a sorba illeszkedik az is, hogy a finn katonák olykor egészen meghökkentő harctéri tettekkel rombolták porig az oroszok morálját. Simo Häyhä, alias a Fehér Halál viselt dolgairól már írtunk, most egy kollégája, Aimo Koivunen története következik, akiről az orvostudomány annyit jegyzett fel, hogy ő volt az első dokumentált amfetamin-túladagolásos eset, ami egy katonával, a harctéren történt.

Koivunen felderítőként szolgált a finn seregben, és 1944. március 15-én éppen Murmanszk környékén indult járőrözni az egységével, sítalpon. Murmanszk fontos kikötőváros nem messze a finn–orosz határtól, túl az északi sarkkörön, elég fontos stratégiai pont. Télen előfordul –30 fok is arrafelé, márciusban már könnyed –20-szal köszönt be a tavasz.

A finn felderítő csapatnak balszerencséje volt, a bevetés harmadik napján észrevették őket a szovjetek. Megpróbálták bekeríteni őket, és menekülés közben Koivunen elkavarodott a társaitól. Ez alapesetben nagyjából a halálos ítélettel lett volna egyenértékű, Koivunen azonban nem adta fel. Nála volt a teljes egység maradék Pervitin-adagja a bevetésre, harminc tabletta, úgy gondolta hát, nincs sok vesztenivalója:

A Pervitin a német hadseregben rendszeresített élénkítőszer volt, a háború alatt összesen 200 millió pirula fogyott belőle. Javította az állóképességet, a harci morált, a koncentrációt, az éberséget, gyakorlatilag emberfeletti erejű szuperkatonát csinált az emberből, amíg tartott a hatása. Nem csoda: tulajdonképpen tiszta metamfetaminból állt.

Koivunen ott állt Murmanszk-alsón a tundrán, fegyver és élelem nélkül, a szervezetében 30 adag amfetaminnal, a nyomában a Vörös Hadsereggel; felcsatolta a sílécet, és elindult arra, amerre a finn támaszpontot sejtette. A drog hatására hamarosan egyfajta delíriumba esett, és az öntudat határán billegve töltötte a következő hetet, –20 fokban, olykor hóviharban. A töredékes emlékeiből utólag rekonstruálva pár nap alatt 400 kilométert tett meg sífutásban, alvás nélkül, hóból pótolva a folyadékveszteséget, ételként mindössze fenyőfák friss hajtásait és kisebb madarakat fogyasztva, utóbbiakat úgy, ahogy sikerült elkapnia őket, nyersen. Egyszer ráfutott egy aknára, de vitte az amfetamin, egy kis pihegés után visszaállt a sílécre és ment tovább.

Egy árokban találtak rá a finn támaszpont közelében, egy héttel azután, hogy elveszítette az egységét. A lába súlyosan megsérült az akna robbanásától, 43 kilósra fogyott, a pulzusa 200 volt. Mire a brutális túladagolásból felépült, a háborúnak vége lett, viszont az esetet mindenféle maradandó károsodás nélkül megúszta: 1989-ben halt meg, 71 évesen.