Politikai földrengés Németországban

Németország hosszú évek óta komoly strukturális válságban van. A gazdaság stagnál, a munkanélküliség lassan ijesztő méreteket ölt, miközben a költségvetésen egyre nagyobb lyukak tátongnak. Radikális reformok nélkül immár lehetetlen megfékezni a mélyrepülést, amik viszont elkerülhetetlenül milliók életszínvonalának csökkenését vonnák maguk után. A gazdasági válság mély politikai válsághoz vezet, hiszen a háború utáni Németország politikai berendezkedésének legfőbb legitimációja éppen a szociális piacgazdaságból, a jóléti államból ered.

Amatőrök maradtak

Gerhard Schröder 1998-ban igen nehéz örökséget vett át az "örök kancellártól", Helmut Kohltól. Miközben Kohl külpolitikai érdemei elévülhetetlenek, gazdaságpolitikáját leginkább az óvatosság és a stagnálás jellemezte. Néhány kisebb reformon kívül nem sok nyomot hagyott maga után, miközben a volt NDK nemcsak megemészthetetlen, hanem szinte lenyelhetetlen falatnak bizonyult. A kedvezőtlen demográfiai fejlődés előbb-utóbb Nyugat-Németország elosztó rendszereit is szétverte volna, de az újraegyesítés további súlyos terheket rótt a pénztárakra. Hirtelen ugyanis kelet-német nyugdíjasok és munkanélküliek milliós tömegeit kellett eltartani, akik ugyebár sosem fizettek be ezekbe a rendszerekbe. Az már külön pech, hogy a hurrá-optimizmussal elvárt kelet-németországi gazdasági csoda délibábnak bizonyult és máig nem következett be.

A kilencvenes évek egyik legnagyobb iróniája az volt, hogy a régóta esedékes modernizációs reformok a legfontosabb nyugati országokban rendre baloldali kormányokra hárultak. Gerhard Schröder így jó társaságban találta magát akkortájt: Bill Clinton, Tony Blair és Lionel Jospin pozitív példaképeknek tűntek. Ennek ellenére a szociáldemokraták és a zöldek koalíciójának első éve katasztrofálisra sikerült. Míg a kancellár remekül mutatott a médiában, a kormányt leginkább a fejetlenség és a koncepciók teljes hiánya jellemezte. Persze, 16 év ellenzékiség után nehéz hozzászokni a kormányzás mindennapjaihoz, de a Schröder-kabinetnek jóformán máig nem sikerült megszabadulnia a pancserség imidzsétől.

Hét év kormányzás után felemásnak tűnik a koalíció bizonyítványa. Fogcsikorgatva bár, de valóban nekiláttak néhány elkerülhetetlen reformnak. Más kérdés, hogy ezekből mi valósult meg, és ezért a kormánypártok milyen árat fizetnek. A fő probléma az, hogy Németország, finoman szólva, nem éppen reformbarát ország. Abban mindenki egyetért, hogy valaminek történnie kell, de persze senki sem hajlandó engedni eddigi pozícióiból. A különböző lobbik, illetve az utóvédharcokat folytató szakszervezetek befolyása a politikai döntéshozatalra nem lebecsülendő.

Erőltetett közmegegyezés

Még nagyobb problémát okoz maga a politikai rendszer, ami - a weimari traumából okuló - Németországban rendre konszenzuskereső politikát ír elő. Németország nemcsak nevében, hanem a gyakorlatban is szövetségi köztársaság, a tartományi kormányok politikai súlya igen jelentős. Ők képezik a Felsőházat, a Bundesratot, amelyen keresztül minden törvényt leblokkolhatnak, főleg, ha az ellenzék van többségben, mint például most is. Így minden törvénytervezet eleve kompromisszumos változatban kerül a parlament elé, ami igencsak megnehezíti a hatékony válságkezelést. Ebből az is következik, hogy a mindenkori kancellár politikai mozgástere elég szűk, sokkal szűkebb, mint például a brit vagy éppen a magyar miniszterelnöké.

Ebben a helyzetben a vasárnapi tartományi választások szinte kiütötték a kormányt. Észak-Rajna-Vesztfália nemcsak, hogy az ország legnépesebb tartománya (18 milliójával több lakosa van, mint a volt NDK-nak), hanem egyben a szociáldemokrácia hagyományos fellegvára. A vasárnapi vereség, ami ráadásul súlyosabb volt a vártnál, több mint megalázó Schröderék számára, egyértelműen kiderült ugyanis, hogy a választók megvonták a bizalmat a kormánytól. A berlini parlamenti többséggel ugyan elvileg még ki lehetett volna húzni a 2006 őszére esedékes választásokig, ám a kormány politikai legitimációja gyakorlatilag nullára csökkent. Ilyen mostoha körülmények között kormányozni szinte lehetetlen.

Zsigerből politizál

Gerhard Schröder azonban a vereség napján ismét tanúbizonyságot tett irigylésre méltó politikusi ösztönéről. Bejelentése nemcsak a közvéleményt, hanem politikai ellenfeleit és barátait is teljesen váratlanul érte. A kancellár egyértelműen előre menekül - a hosszú, másfél éves haldoklás helyett dupla vagy semmi alapon mindent egy lapra tesz fel. Sok vesztenivalója tényleg nincsen.

Ha a választásokon elbukik, ami egyébként igencsak valószínű, akkor felemelt fejjel vonulhat be a történelembe, mint az a kancellár, aki annyira komolyan gondolta a reformprojektet, hogy inkább megbukott, mintsem hogy feladja elveit. Ráadásul igen hatásosan azt a benyomást kelti, hogy számára az ország sorsa fontosabb, mint ő és pártja hatalmi ambíciói, ily módon komoly, felelős államférfinek tűnve kezdhet neki a választási kampánynak.

Ugyanakkor lépésének igen komoly taktikai előnyei is vannak. Először is Schröder egy csapásra visszaszerezte a kezdeményezést; rövid beszéde után ismét mindenki csak róla beszélt, míg a tartományi választások teljesen feledésbe merültek. Az ellenzékre rákényszeríti saját tempóját, illetve Angela Merkelt, mint kancellárjelöltet (erről később). Ráadásul azzal, hogy elindította a választási kampányt, feltehetően saját táborában is egyik pillanatról a másikra elhallgattatja - nem kis számú - kritikusait. Utóbbiak főleg a tradicionális baloldalhoz tartoznak, és noha nem értenek egyet a reformok irányával, most kénytelenek lesznek fegyelmezetten fellépni, hiszen választási hadjáratok idején az összetartás számít a legfontosabb erélynek.

Véget ért a piros-zöld korszak

Egy dolog azonban kikristályosodni látszik: a szocdemek és a zöldek nem együtt, hanem külön-külön fognak kampányolni. Egyrészt a "rot-grün" mint politikai fogalom már nem húz, másrészt jelenleg mindkét párt olyan bajban van, hogy csak magukra gondolhatnak. Ráadásul különböző botrányok és saját arroganciája miatt Joschka Fischer, a zöldek szupersztárjának a nimbusza is igencsak megtépázódott az utóbbi hónapokban. Ilyen körülmények között nehéz lenne megismételni a 2002-ben még sikeres Schröder-Fischer kampányt.

És mit tesz az ellenzék? Természetesen örül, hiszen már csak egy kéznyújtásnyira van a hatalomtól. Már most gőzerővel folynak a spekulációk a bársonyszékek elosztásáról. Ezek szerint a bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber, gazdasági csúcsminiszter lesz cserébe azért, hogy lemond kancellári ambícióiról, míg a külügyminiszter nem a liberális párt elnöke, a politikai könnyűsúlyú Guido Westerwelle lesz, hanem a szürke, de megbízható frakcióvezető, Wolfgang Gerhardt.

Szürke, hajlékony, outsider

Kancellárjelöltnek meg nem marad más, mint Angela Merkel, ami viszont a kereszténydemokraták szempontjából nem problémamentes. Merkellel nemcsak az a baj, hogy pártelnöknő létére mindig is kívülálló maradt a CDU establishmentjében (mivel keletnémet, protestáns, és nő), hanem komoly aggodalmak merülnek fel irányítói képességei felől is. Az még egy dolog, hogy nem éppen karizmatikus és Schröder mellett kifejezetten sápadtnak tűnik, de nincs igazán markáns politikai profilja sem.

Retorikája mostanában neoliberális, de komoly kétségek vannak afelől, hogy van-e bármi koncepciója, és ha igen, elég erélyes-e ahhoz, hogy véghez is vigye. Nagyon nehéz dolga lesz ugyanis egy CDU-FDP koalíciónak, ha ősztől kormányozni lesz kénytelen. Könnyen megismétlődhet ugyanis az, ami Schröderékkel történt 98-ban: felszínre törhetnek majd a párton belüli konfliktusok, miközben a közvélemény kiröhögi őket ügyetlenségük miatt. És ha tényleg nekikezdenének a neoliberális reformoknak, a szakszervezetek azonnal össztűz alá vennék és megbénítanák őket. A közvélemény-kutatások szerint éppen ugyanannyian gondolják azt, hogy egy CDU-FDP kormány sem tudná megoldani a problémákat, mint ahányan a mostani kormányt is reménytelennek tartják.

Alkotmánysértés az ország érdekében

Az új választásokig azonban még sok teendő van: mindenekelőtt fel kell oszlatni a parlamentet, ami egyáltalán nem könnyű, sőt egyes vélemények szerint egyenesen alkotmányellenes. Tény, hogy az alkotmány szerint a Bundestag nem oszlathatja fel önmagát. Előrehozott választások kiírására csak egy trükk segítségével van lehetőség: a kancellár felszólítja a parlamentet bizalmi szavazásra, és nem kap többséget.

Ha 21 napon belül egyetlen jelölt sem szerez parlamenti többséget, a köztársasági elnök új választásokat köteles kiírni. Ugyanezt a módszert alkalmazta az 1982-es kormányváltás idején Helmut Kohl is, de igen komoly megrovást kapott az alkotmánybíróságtól, mondván, hogy nem az alkotmány szellemében járt el. Schröder eljárását is sok kritika fogja ugyan érni, de az alkotmánybíróság valószínűleg behunyja majd a szemét. Ugyanis annak ellenére, hogy az új választások kierőszakolása jogilag necces, Németországnak mégiscsak hasznos.