Magyarok is építették azt az Afganisztánt, ami most a táliboké lett

Mikor kezdett dolgozni az Ökumenikus Segélyszervezet Afganisztánban, és hogyan kerültek oda?

2001 októberében döntött a magyar kormány arról, hogy több mint száz tonna élelmiszert küld Afganisztánba, és minket kértek fel arra, hogy szervezzük meg a szállítást. 2002 kora tavaszán mentem Afganisztánba, az elsők között érkeztem meg Üzbegisztán felől. Hetekig várakoztunk, mire az üzbég kormány engedélyt adott a humanitárius szervezetek képviselőinek a határátkelésre. Egy angol munkatárssal gyalogoltunk át az Amu Darja egyik hídján, szögesdrótok között. Az afgánok mosolyogva fogadtak minket, nem útlevelet kértek, hanem teával kínáltak, abszolút barátságos fogadtatásban részesültünk. 2002-ben jött létre a helyszíni irodánk magyar munkatárssal, Mazar-i-Sarifban.

Pontosan milyen tevékenységet végeztek az országban?

A mi tevékenységünk egyik alapja a humanitárius segélyezés volt, a másik a hosszú távú fejlesztés. A humanitárius része alá tartozik többek között az élelmiszer és a ruházat. Hosszabb távon például öntözőcsatorna-rendszereket hoztunk létre, és tisztítottuk ezeket, a helyiek dolgoztak rajtuk, a heti munkáért élelmiszert kaptak. Fákat ültettünk, iskolákat építettünk, írásoktatást szerveztünk, a mezőgazdaságban is segítettünk vetőmagokkal, gyümölcsaszalókkal és egyéb eszközökkel. Vannak olyan részei az országnak, ahol lehetséges a halgazdálkodás, ebben is részt vettünk, ahogy a hulladékgyűjtés, -szétválogatás és -újrafeldolgozás folyamatában is. Négy egészségügyi központot hoztunk létre, itt nem komplett kórházakra kell gondolni, inkább körzeti szintű orvosi rendelőkhöz tudnám hasonlítani, az ottani viszonyok között ez is jelentős előrelépés volt. Az határozta meg a munkánkat, hogy mindig csak egyet akarjunk előrelépni, hogy az emberek is tudják tartani ezt az ütemet, és ne vigyünk idegen testet a helyi rendszerbe. Húsz év alatt nagyjából 6,5 milliárd forintnak megfelelő összeget fordítottunk a projektekre, ennek körülbelül a tíz százalékát a külügyminisztérium adta, a többit nemzetközi pályázatok útján kaptuk, például az Európai Uniótól, az ENSZ-től vagy az ACT Alliance nemzetközi szövetségünktől.

Kikkel kellett Afganisztánban egyeztetni a projektekről?

A segélyezés akkor működik jól, ha nem akarunk ideológiát exportálni. Arra törekedtünk a húsz év alatt, hogy ne vigyünk oda kész elgondolásokat, elvárásokat, ez a fejlesztési segítségnyújtás egyik alapdilemmája. Amikor az íróasztaloknál döntünk arról, hogy mi történjen a helyszínen, könnyen félresikerülhetnek a dolgok. Felvettük a kapcsolatot különböző kormányzati szervekkel, ilyenkor mi elmondjuk, hogy mit csinálnánk, ők pedig elmondják, hogy számukra mi lenne a legfontosabb. Ez önmagában még egy felülről irányított rendszer lenne, de mi leültünk a törzsi vezetőkkel is, átbeszéltünk velük számtalan projektet, például mikor azt mondták, hogy iskolát szeretnének, megnéztük, hogy tényleg annyira messze van-e a legközelebbi iskola, mint mondják. Amikor aztán Mazar-i-Sarifba jött hozzánk az említett törzsi vezetők küldöttsége, akkor már világos volt, hogy tényleg iskolát akarnak, ami azóta is működik. Azt viszont el kellett fogadnunk, hogy délelőtt a fiúk, délután a lányok jártak iskolába. Nem azért harcoltunk, hogy koedukált oktatás legyen, hanem azért, hogy egyáltalán legyen oktatás.

Mekkora nehézséget jelentettek a kulturális különbségek?

Mindig összeállítunk egy szakemberekből álló stábot, ebben lehet építészmérnök, vízmérnök, orvos, pénzügyi szakember, akire éppen szükség van, attól függően, hogy milyen programot bonyolítunk le. Mi helyiekkel dolgozunk együtt, akkor tudjuk az ő világukat megismerni, ha velük gondolkodunk. Sokszor jártam ott, nem csak a városokban, elmentünk a kistelepülésekre is, egészen más a kultúra, minden nagyon szokatlan volt. Érkezésünk után sok olyan emberrel találkoztunk, aki akkor látott életében először európait. Az utóbbi pár évben már nem volt magyar munkatárs Afganisztánban, mert a helyi stáb jól megtanulta a munkát, de rendszeresen kapcsolatban voltunk, negyedévente vagy félévente pedig valaki ki is utazott tőlünk.

Hányszor járt Afganisztánban az elmúlt húsz évben?

Legalább 6-8 alkalommal, rendszeresen jártam, és volt, hogy több hetet töltöttem ott.

Érezhető volt ebben az időszakban a mindennapi élet szintjén Afganisztán nyugatiasodása?

Az első szakaszban robbanásszerű változások voltak, mindenhol szólni kezdett a zene, megjelentek a boltokban olyan termékek, például szeszes italok, amiket addig nem lehetett kapni. Kávézók és éttermek nyíltak, megélénkült az élet, nyitottabbá vált a társadalom. Azt viszont soha nem éreztem, hogy a nyugati kultúrát akarják másolni, egyébként sok nő a tálibok kiűzése után sem vette le a burkát a nagyvárosokon kívül.

Háborús övezetben dolgoztak, közvetlen veszélyben voltak?

Nagyon jó stábunk volt, a családi hátterüknél is fogva rendelkeztek ismeretekkel és kapcsolatokkal, komolyan vették a védelmünket, nem kerültünk veszélyes helyzetekbe, mindenhova kísértek minket. Az utolsó időszakban viszont már elkezdtek jönni a jelzések, hogy a tálibok fokozatosan foglaltak el területeket, és az emberek között is szóbeszéd volt, hogy valami készülőben van.

Számított arra, hogy a Pandzsír-völgyön kívül az ország egész területe felett ilyen gyorsan átveszik a tálibok az ellenőrzést?

Nem, kevesen számítottak erre. Azt láttuk, hogy az afgán társadalom többsége nem tud azonosulni a nyugati kultúrával, és azzal sem, hogy idegen erők mondják meg, hogy mit csináljanak. Sok mindent kényszerből elfogadtak, de nem éreztük úgy, hogy emögött mély meggyőződés lenne. Törzsi berendezkedésről beszélünk, a központi kormány nincs beágyazódva a társadalom mély szöveteibe.

Hogyan élte meg a tálibok visszatérését és a kabuli kimenekítés jeleneteit?

Tragikusan. Ez egy tragédia, és borzasztó nagy bukás.

A Magyarországra menekítettek között vannak olyanok, akikkel együtt dolgoztak?

A velünk együttműködő afgánok közül 19 embert menekítettek ki, a többségük Vámosszabadiban van, egy család még Röszkén. Mi őket neveztük meg mint a legfontosabb és legbefolyásosabb munkatársaink, van közöttük olyan, aki legalább 15 éve dolgozik nekünk, van közöttük orvos, mérnök, könyvelő és projektvezető is. Azt majd meglátjuk, hogy itt maradnak-e, vagy más országba mennének. A teljes létszám nagyjából száz fő volt, akikkel dolgoztunk kint, de sokakkal csak rövid ideig. Akik itt vannak, rendkívül hálásak, és a közös munka során sok mindent megtanultak Magyarországról, érdeklődnek a zenénk és a kultúránk iránt, egyszerű szavakat már ismernek. Persze azt sem lehet kizárni, hogy pár év múlva azt mondják, visszamennek Afganisztánba.

Milyen beszámolókat kapnak az Afganisztánban maradt kollégáiktól?

Atrocitásokról nem kaptunk információkat, tudomásunk szerint senkit nem ért támadás azok közül, akik velünk kapcsolatban álltak. Az utóbbi időben közvetve már jöttek olyan üzenetek a munkatársainkhoz, hogy „tudjuk, hogy a nyugatiaknak dolgoztok”. Ha viszont bárki megnézi a programjainkat, azokban nincs kifogásolnivaló, a tálibok sem mondhatják, hogy ezek értelmetlen dolgok lennének, a politikai befolyásszerzésről szólnának, vagy szervezkednének a saría ellen. Ilyesmiket soha nem tettünk. Nyilván van bennünk aggodalom, de közvetlen életveszélybe eddig szerencsére senki nem került.

Milyen Afganisztánra számít az új tálib vezetés irányítása alatt?

Az a jövő nagy kérdése, hogy a jelenlegi tálib vezetés vissza akarja-e pörgetni az idő kerekét a húsz évvel ezelőtti viszonyokra, vagy teret adnak az új igényeknek is. A tapasztalataim azt mondatják velem, hogy Afganisztánt nem lehet működtetni külföldi támogatás és segélyek nélkül, ezért a táliboknak valamilyen módon abba az irányba kellene menniük, hogy megállapodásokat kössenek.

Mi történik most a segélyszervezet által elért eredményekkel, kárba vész húsz év munkája?

Arra törekedtünk, hogy a tevékenységünk beágyazódjon az afgánok gondolataiba, és illeszkedjen az elvárásaikhoz, ezért jelen pillanatban nem tartok attól, hogy minden elveszne. A fejlesztéseinket használni tudják, és a mostani híradások azt mutatják, hogy talán a tálibok sem szeretnének minden olyan szálat elvágni, ami a fejlett világhoz kötheti őket.

Lát esélyt a segélyszervezet afganisztáni visszatérésére?

A fejlesztési politikánk fontos része, hogy alkalmazkodunk a helyi viszonyokhoz, figyelembe vesszük a helyiek igényeit, és így próbálunk segíteni lépésről lépésre. Ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor az sem kizárható, hogy a jövőben megkeresnek minket Afganisztánból, és a visszatérésünket kérik. Az új vezetés álláspontját egyelőre nem ismerjük, de komoly biztonsági garanciákra és a hatóságok támogatására lenne szükségünk a visszatéréshez. Más krízisövezetekben – kiemelten Irakban – addig is jelen vagyunk, most ezekre koncentrálunk.

(Borítókép:  A samarkandyani iskola épülete az átadóünnepségen. Fotó: Ökumenikus Segélyszervezet)